Mi minden voltam már

A kanadai Saga együttes roadja az „In Transit” turnén, 1982

Az első, eredeti Budapest Sportcsarnokot 1982. február 12-én adták át, két nap múlva pedig máris nagyszabású rock-koncertet rendeztek benne. Játszott a bajai Fórum (new wave, ska) együttes, a P. Mobil (miattuk váltottam jegyet én is) és az addig számomra teljesen ismeretlen kanadai Saga. Már ifjú koroman sem voltam nagy sportrajongó, életemben egyetlen futballmeccsen voltam (Megyeri út, Újpesti Dózsa-Göteborg 6:3), így egy hatalmas belterű csarnok számomra nagyon új élmény volt. Amikor H. Laci barátommal megérkeztünk, a Fórum már javában játszott. A csarnoknak a színpaddal átellenes végén léptünk be és az akkor nekünk óriási, félhomályos hodály, aminek a túlfelén egy nagyon távolinak tűnő színpadon apró emberkék zenéltek, villogtak a színes fények – nos, mindkettőnkből egy erős „hű”-t váltott ki. A Mobil hozta a legjobb formáját, nagyon rendben volt, aztán pedig (életem szerencséjére a Mobil után nem mentünk rögtön haza) jött a fekete ló, a Saga. Csak olyan közhelyeket tudok pufogtatni, hogy „ilyet én még nem láttam – hallottam”, meg hogy „meghatározó élmény volt”. Azóta is Saga rajongó vagyok, természetesen. Amiért az egészet elmeséltem, az viszont a hivatalos program után következett. Már elhangzott az utolsó akkord is, a zenekar elköszönt, kigyúltak a csarnok fényei, a küzdőtér javában ürült már, Lacival bávatagon nézelődtünk, amikor egyszer csak egy női hang bemondta, hogy akinek kedve és ideje van, ugyan maradjon már segíteni a hang- és fénytechnikát kamionokba pakolni. Lacival egymásra néztünk és körülbelül nulla egész öt tized másodperc alatt eldöntöttük, hogy mi bizony maradunk. Éjfél utánig hordtuk ki a hangládákat, állványokat-miket a parkolóban álló kamionokba. Hát így lettem én a kanadai Saga együttes roadja az „In Transit” turnén, 1982-ben.

Magyar vízum az egyik bandatag útleveléből.
Még a lemezborítóra is feltették.

Pincér a tiszti étkezdében, 1985

Dr. Agyas István igazi, becsületes nevét elfelejtettem, tán soha nem is tudtam. Agyas Pista jámbor jószág volt, ezt senki nem vitatta, csak olyan Forrest Gumpos. A fáma szerint még sorkatonaként beadta a TSZ-t (t.i. továbbszolgálatra, azaz hivatásosnak jelentkezett), így kilenc évig volt kemény váll-lapos honvéd, majd további hét esztendőig kemény váll-lapos őrvezető. Történetünk idején nyugdíj előtt állt két évvel, már egészen a törzszászlósságig vitte. (t.i. 1. a kemény váll-lap a hivatásos állomány privilégiuma volt. 2. amikor közülünk adta be valaki a TSZ-t, azonnal őrmesterré léptették elő – igaz, ez már 1984-85-ben volt. 3. azt a hivatásost, aki leérettségizett, tüstént alhadnaggyá léptették elő. A törzszászlós tehát már a Pistának adható legnagyobb rendfokozat volt.) Történt pedig, hogy valahova a Sándorfalva környéki pusztára voltunk kitelepülve, mert minek is mindig a kényelmes laktanyában lakni, meg hát mire való az a sok szép sátor, ha nem arra, hogy használjuk. Én, derék Svejk, akkor már a tiszti étkezde pincérévé küzdöttem fel magam, ez később a teljes katonai előmenetelemnek bizonyult. Vége volt már a kéthetes kihelyezésnek, péntek dél volt, az ebédet még parancs szerint a pusztában költöttük el, de mindenki az óráját leste, senkit nem érdekelt a gulyáságyúban készült moslék. Gyerünk vissza Szegedre, vár a kimaradás, eltávozás… A fiúk észvesztve bontották a sátrakat, dobálták teherautóra a felszerelést, így az étkezősátrat is. Dr. Agyas István azonban úgy döntött, hogy ami jár az jár, tehát ő bizony megebédel. És nem volt gyorsevő. Szép, komótosan evett. Minden falatot gondosan péppé őrölve a szájában. Rágás, rágás, nyelés. Öt nyelés után kortyintás a finom állott vízből (tiszteknek üveg, sorállománynak sárga műanyagkancsóból). Én pedig álltam mellette a csini fehér szakácskabátomban és lestem minden kívánságát. A fiúk viszont (eltávozás, hazamenés, dejótdugás...) elkezdték bontani az étkezősátrat. Agyas Pistát nem zavarta. Az ő mikrokozmosza a lepedővel leterített asztalig, a kajával megrakott tányérjáig és a hadtápkanaláig terjedt.

Evett.

Evett még akkor is, amikor az utolsó Csepel kikehegett a sándorfalvi pusztából, mi pedig ott maradtunk édes kettesben. Jancsó Miklósnak volt egy korszaka a hatvanas-hetvenes években, borzasztó hosszú snitteket fényképezett. Gyakorlatilag kihasználta az akkori kamerákba tölthető filmszalag teljes hosszát. Hát az a jelenet akkor, ott méltó lett volna Jancsó vásznára. A sivár, végtelen szik közepén egyetlen terített asztal, a fehér abrosz széle lobog a szélben. Az asztalnál ülve dr. Agyas István törzszászlós komótosan falatozik. A kopasz baka pincnök tétován toporog mellette. Néha udvariasan vizet kínál. Madarak jönnek, madarak mennek. „A szél fú, a zöld fű. A Föld kering, a Nap korong.” Amikor Agyas Pista befejezte az ebédet, meghajolva egészségére kívántam neki, ő pedig finoman elnyomva egy apró böffentést, így szólt:

- Megdicsérem a szakácsokat. Jó uborkát főztek.

A hadtáp részleg a Bakonyban, 1984-ben
Szakács, szakács,
én (üveggel), kantinos

Bill Gates testőre, 1995

1995 mozgalmas év volt a Microsoft vezére számára: akkor adták ki a korszakalkotó Windows’95 operációs rendszert. Ne tessék fütyülni, kérem, nincs túlzás, igenis jó volt: a nyilvánvaló és közismert hibái ellenére az újításai, mint például a Tálca vagy az ablakok grafikai elrendezése mind a mai napig élnek és szinte ipari szabvánnyá nőtték ki magukat. Nem részletezem, miért jött Gates abban az évben Magyarországra, de ha már itt járt, meghirdette középiskolásoknak a Verseny’95-öt, történetesen épp abban az iskolában, ahol én is tanítottam. (Trivia question: haszált-e valaha Bill Gates Pegazus Mailt Novell operációs rendszeren? Igen, láttam, tanú vagyok.) És ha már eljött hozzánk az iskolába, tartott egy igazi fórumot a gyerekeknek. Kicsit beszélt, aztán lehetett tőle szabadon kérdezni. Mint számítástechnika szakos tanár, szinte erkölcsi kötelességem volt jelen lenni, meg hát a show is érdekelt, de exponálni nem akartam magam, ezért meghúzódtam a nagyterem hátsó, sötét és félhomályos végében. Képzelj magad elé engem: százkilencven centivel és százhúsz kilóval, sportzakóban, tüsire vágott hajjal és frissen borotválva, összefont karral ácsorogni a terem végében… Két kolléganőm egyre feltűnőbben méregetett hátrapislogva, kilétüket fedje jótékony feledés. Végül elegendő bátorságot gyűjtöttek és odaóvakodtak hozzám, persze csak tisztes távolságba.

- Elnézést kérünk, ugye ön a testőr? – kérdezte egyikük ugrásra készen, a másikba kapaszkodva.

Fél lépést előre léptem az oszlop mellől, így már elegendő fény esett rám.

- Hülyék, én a kollégátok vagyok!

Bill Gates és Fodor Gábor oktatási miniszter
a Karinthy Frigyes Két Tannyelvű Gimnáziumban, 1995.
A kép az iskola honlapjáról

Ha eszembe jut, írok még, mert van mit bőven.

William Saroyan: A macska

Van macskád? kérdezte a görkorcsolyás kislány az embertől, aki cementet terített a járdán.

Van egy hatalmas kandúrom, felelte az ember, azt mondja, miaú.

A kislány elnézte a térdelő embert, aki fürgén dolgozott a kanállal, ahogy a lágy cementet si­mította. A kislány csodálatosnak találta az egész dolgot a nagy kandúrral, és az ember is remekül nyávogott. Elképzelte a macskát, amint ott térdel.

Miaú, mondta az ember, miaú, és pontosan úgy nyújtogatta a fejét, mint amikor a macska megereszt egy gyászos miákolást.

Egyáltalán nem tréfált. Ez volt a kedvence. A kislány is nagyon szerette a macskákat.

Az ember reggel nyolc óta dolgozott a járdán, és most fél tizenegy felé járhatott. Jó környék volt, az óceán mellett. Csinos házak, mind egyformák. A férfiak vékonypénzű hivatalnokok, a feleségük takaros háziasszony, bridzs-játékos meg rádióhallgató... A sarki ház rádióját hall­gatta egész reggel. Egy remek chicagói jazz-zenekar játszott, tréfás bemondóval. Nem értette tisztán a szavait, de a beszédmódja, meg a humoros hanglejtése erre utalt. A zene igazán kel­lemes volt reggel. Tudta, hogy a tenger sem lehet messze, érezte a friss illatát. Nagyon szerette a munkáját, "a Szolgálattól vagyok", a szomszéd államból, ahol a házak zsúfoltak és dohosak. Munkája általában a városban akadt, rengeteg zaj, jövés-menés, szmog, gázolajszag, rothadó dolgok, szegény emberek; maga a város, amit olyan jól ismert. Itt kint, a Sunseten mennyire más volt; mélyen lélegzett, beszívva a tenger és a friss gyep illatát.

Nem volt éppen fiatal, de mint afféle munkásembernek őszinte, egyszerű észjárása és jóindu­latú szíve volt, és megvolt benne a képesség, hogy fiatalosan fogadjon minden jót, ami az éle­tében adódik. A görkorcsolyás kislány érkezése és érdeklődése a macskája iránt nagyon bol­doggá tette.

És jó macska a macskád? kérdezte a kislány.

Néha jó, néha nagyon rossz, felelte az ember.

És mikor jó macska a macskád? faggatta a kislány.

Ha megfogja az egeret, válaszolta az ember.

És mikor rossz macska a macskád? kérdezte a kislány.

Ha nem fogja meg, mondta az ember, és melyet lélegzett. Boldognak és fiatalnak érezte ma­gát.

A kislány hosszasan elgondolkozott, tíz vagy tizenegy másodpercig, mialatt az ember új kér­désre várva rákezdte:

Miaú, miaú.

Hogy fogja meg a macska az egeret? kérdezte a kislány.

Nos, mondta az ember, a macska először figyel. Aztán az egér előbújik. Akkor a macska meg­ragadja az egeret, és volt egér, nincs egér.

Volt-nincs? kérdezte a kislány.

Volt-nincs, mondta az ember.

Volt-nincs! mondta a kislány.

Persze, mondta az ember, a macska megeszi az egeret.

Az fáj? kérdezte a kislány.

Azt hiszem, az egérnek minden bizonnyal, vélte az ember. De a macskának nem fáj. A macska szereti.

Miaú, tette hozzá.

Egy kisfiú érkezett görkorcsolyán, és megállt a kislány mellett.

Mit csinálsz? kérdezte az embertől.

Javítom a járdát, felelte az ember.

Van egy nagy macskája, mesélte a kislány a kisfiúnak, amelyik megfogja az egeret.

Hogy hívják? kérdezte a kisfiú.

Tigris, válaszolta az ember.

Miaú, mondta a kislány.

Helyes, mondta az ember, miaú.

Miaú, mondta a kisfiú.

Aztán a kislány és a kisfiú egy szó nélkül elkorcsolyáztak, miaúzva. A munka éppen elkészült. Az ember elsimított egy kis cementet és felállt, a tenger felé fordult, élvezve a tiszta szellőt. Betette a szerszámait egy vászontarisznyába, és elsétált egy háztömbnyit, hogy felszálljon a buszra, ami visszaviszi a városba. Mire a kislány és a kisfiú visszatértek, már elment.

Ott álltak, és nézték a szép munkát, amit az ember csinált. A járda rendes volt és tiszta, törött rész nélkül.

Ő csinálta, mondta a kislány, a macskás ember.

Még egészen lágy, mondta a kisfiú. Miaú.

Fölszedett egy kis gallyat a pázsitról, és belekarcolta a monogramját a friss cementbe. D.R. Mi a vezetékneved, Ella? kérdezte a kislánytól.

Hagen, válaszolta az.

A kisfiú még egy monogramot karcolt a cementbe. Az ő kezdőbetűi voltak az egyik sarkon, a kislányé a másikon. A fiúcska úgy gondolta, nagyon jó, hogy benne van a monogramja a lágy cementben, Ella Hagenével együtt. A cement hamarosan megköt, és a monogramjuk a járdá­ban marad örökre. Úgy gondolta, hogy ez csodálatos. Hamarosan felnő, befejezi a gimnáziu­mot és elutazik, talán New Yorkba, talán Európába, egy napon hazatér, sétál az utcán, és hirte­len megáll a sarkon, és ott látja a monogramját a cementben, D.R., David Romig, személye­sen. És E.H., Ella Hagen, a lány, akit szeretett.

Kedves ember volt, mondta a kislány.

Tudom, mondta a kisfiú.

Álldogáltak a görkorcsolyájukon, és nézték az új járdát.

A kisfiú megint karcolni kezdett, az új járda legközepébe.

Egy nagybetűt rajzolt. M, aztán a kislányhoz fordult.

Hogy írják azt, hogy miaú? kérdezte.

Miaú? válaszolta a kislány. Nem tudom. Ez egy szó?

Holtbiztos, mondta a kisfiú. Miaú, mondta, és megpróbálta kibetűzni. Nem ment.

Hogy írjam, kérdezte a kislánytól. Nem tudom kibetűzni és neked sem megy.

Elsimította az M-et az ujjaival, de ez nem nagyon sikerült, ezért új helyet keresett a járdán. Emlékezetébe idézte a macskás embert, mert ő kitűnően miákolt, és a kislány is tudta. Két szót karcolt be. A MACSKA, és azt mondta: miaú. A kislány is azt mondta, aztán elkorcsolyáz­tak.

Zoltai Péter fordítása

Christian Morgenstern: Az éjféli egér

Az égi ház ha éjfelen
holdtól, csillagtól néptelen,
helyettük ott megy, mendegél
          az éjféli egér.

Vígan cincogva fut tova -
lenn horkol a pokol lova...
De penzuma végére ér
          az éjféli egér.

Gazdája, a hatalmas, ősz
szellem olykor másutt időz.
Nem éri kár, mert kincset ér
          az éjféli egér.

Kálnoky László fordítása
Egér: Eena

A Maritimo fivérek

A szerző engedélyével: Amira M Deli fényképe az M1 autópályán Ausztria felé gyalogoló menekültekről készült 2015. szeptember 5-én.

Hanem aztán anyám megint kijött, mert jobb megfigyelőhelyet talált – ahonnan ő lát, de őt nem látják. Különös új jövevények tűntek fel a lakomán. Két alacsony, fekete fiú, akik láthatólag vízben gázoltak előzőleg. Mezítláb voltak, a nadrágjuk térden felül is csatakos. Anyám még soha nem látott hozzájuk hasonlót, méghozzá a következő okból: a két fiú – két testvér – olasz volt, Midland Cityben pedig még sohasem járt olasz.

Gino Maritimo tizennyolc éves volt, Marco Maritimo húsz. Szörnyűséges nagy bajba keveredtek. Hívatlanul toppantak be a lakomára. Hívatlanul toppantak be az Egyesült Államokba is. Harminchat órája még szenet lapátoltak egy olasz teherszállító hajón, amely a Virginia állambeli Newport Newsban vett fel árut. A fiúk megszöktek a hajóról, hogy megmeneküljenek a hazai sorozás elől, és mert Amerikában a földön hever az arany. Angolul nem tudtak egy szót sem.

Newport Newsban olasz honfitársaik becsempészték őket meg a vulkánkofferjüket egy Isten tudja, hova tartó vonat üres poggyászkocsijába. A vonat nyomban el is indult. Leszállt a nap. Csillagtalan, holdtalan éjszaka volt. Amerika feketeség volt és kliketi-klakk.

Hogy honnan tudom, milyen volt az éjszaka? Gino és Marco Maritimo mesélték öregkorukban.

Valahol a feneketlen feketeségben, ami Nyugat-Virginia lehetett, Gino és Marco Maritimónak társasága akadt négy amerikai hobó személyében, akik kést szegeztek a torkuknak, és elszedték a kofferjüket, a kabátjukat, a kalapjukat, a cipőjüket.

Szerencséjük volt, hogy merő tréfából el nem vágták a nyakukat. A kutya se ugatott volna utánuk.

Hogy kívánták, hogy a kukucskálónyílásuk becsukódjon! De a lidérces álom folytatódott. Lidérces ébrenlét lett belőle. A vonat többször is megállt, rútabbnál rútabb helyeken; Ginót és Marcót nem vitte rá a lélek, hogy leszálljanak, hogy ott kezdjenek élni. Hanem aztán két gumibotos vasúti detektív mégiscsak letessékelte őket, s ha tetszett, ha nem, ott voltak az ohiói Midland City peremén, a Sugar Creek partján, amely a belvárostól elválasztotta őket.

Iszonyúan éhesek-szomjasak voltak. Választhattak: vagy bevárják a halált, vagy kitalálnak valamit. Kitaláltak. Megpillantották a folyó túlsó partján a kúp alakú palatetőt, és elindultak toronyiránt. Csak úgy tudták egyik lábukat a másik elé rakosgatni, hogy azzal biztatták magukat: mindenáron el kell érniük épp azt az épületet.

Átgázoltak a Sugar Creeken – nem akarták a hídon magukra vonni a figyelmet. Ha mélyebb a víz, át is úsztak volna.

S most ott voltak, s akárcsak anyám, ők is kővé dermedtek annak a tetőtől talpig bíborba-ezüstbe öltözött férfinak a láttán, aki cobolyprém testőrkucsmát viselt.

Amikor apám a diófa alól gyanakodva rájuk sandított, Gino, a fiatalabb testvér, aki azonban a vezér volt, olaszul megszólalt: éhesek, mondta, és ennivaló fejében bármilyen munkát elvégeznek.

Apám olaszul válaszolt. Jó volt a nyelvérzéke. Folyékonyan beszélt franciául, németül és spanyolul is. Azt mondta a két testvérnek, feltétlenül üljenek le és egyenek, ha csakugyan olyan éhesek, amilyennek látszanak. Soha senkinek nem szabad éheznie, mondta.

Olyan volt nekik, mint az Isten. Könnyűszerrel lehetett nekik olyan, mint az Isten.

Amikor jóllaktak, felvitte őket a galéria feletti padlásra, a jövendőbeli fegyvertárba. Volt odafent két ócska priccs. A tető csúcsán, a kupolán elegendő fény és levegő hatolt be. A padlásról létra vezetett a kupolába. Míg jobbat nem találnak, mondta apám a két testvérnek, bekvártélyozhatják magukat a padlásra. Van odalent a bőröndökben egy csomó régi cipő és pulóver és egyéb is, ha kell, mondta apám.

Másnap munkára fogta őket: lebontották a lóállásokat meg a lószerszámkamrát.

S akármennyire gazdagok és hatalmasak lettek idő jártával a Maritimo fivérek, s akármennyire dicstelen szegénységbe süllyedt apám, nekik mindvégig ő maradt az Isten.

Kurt Vonnegut: Mesterlövész (részlet)
Borbás Mária fordítása

 

Édesapám

Felvégi Andrea felvétele

Még jó kedvben, kedves ábrázatán az összeszűkülő szemhéjjal a poént előre jelezve ünnepelhette meg néhány hónappal ezelőtt jubileumát. Az Akadémia egy Dunára szolgáló termében ültünk, s hirtelen - mint valami szürreális látomás - a folyón egy uszályon valamelyik Nagy Vezér hatalmas szobra úszott. Az ő korszakára esett Zoltai Dénes ifjúkora. Filmforgatás volt. E véletlen esemény tanulsága olyan kézenfekvő, hogy szégyellem is kimondani: a Nagy Vezérek jönnek-mennek, a Mesterség marad. (Radnóti Sándor nekrológja, részlet)

   Ahogy a tumor kérlelhetetlenül haladt előre az agya szöveteinek felfalásában, egyre többet beszélt olyat a kórteremi ágyán fekve, amiről tudtuk, már nem ő mondja, hanem az a rettenetes valami a fejében. Anyám a folyosón zokogott, én borzasztó dilemmában voltam, hogy ráhagyjam, vagy rossz szokásom szerint kijavítsam – a lényegen már egyik sem változtatott volna. Nem tudta, hol van, nem tudta, miért van ott, és azt ugyan már szintén nem tudta, hogy hol lakik, de haza akart jönni kedves könyvei közé, az íróasztalához, amelyen az alig néhány napja befejezett Hegel-könyvének kézirata várta. Wagnert akarok hallgatni, mondta anyámnak. Ungvári Tamás futott vele össze az utolsó röntgen-vizsgálatakor „a halál előszobájában”, süket volt, mert a hallókészülékét már nem tudta kezelni, tágra nyílt szemmel figyelte a környezetét, amelyből már semmit nem fogott fel. Ungvári ráköszönt szeretett Eötvös-kollégiumbéli tanárára, akivel annak idején a „Bewußtsein Überhaupt”-ot tanulmányozták. Felismerte őt, mert intésre emelt mutatóujjal ennyit mondott: Kant!

Zoltai Dénes, 1928. március 6. - 2008. szeptember 21.

Az arácsi Brázay-villa III. - Rekviem

Introitus

   Hogy kerültünk egyáltalán Brázay Zoltán magyar iparmágnás, később a MDP-MSZMP politbürójának balatonfüredi villájába? Elmondom. Történt pedig a kétezres évek elején, hogy egy nyáron kiállítást rendeztek Balatonfüreden a városhoz valamilyen szálon kötődő magyar festők műveiből. Egy napfényes vasárnap délután édesapám és édesanyám is felkeresték a tárlatot és csalódottan állapították meg, hogy a családdal anno ismeretségben-barátságban lévő füredi festő, Protiwinsky Ferencnek egyetlen képe sem volt látható. Mi több, amikor ennek okára rákérdeztek, kiderült, hogy még csak a nevét sem hallották soha. Pedig a Maestro (így szólították őt a tántikák) családja füredi volt, maga is Füreden született, ott élt, ott (is) alkotott, ott halt meg és ott van eltemetve. Mégsem járja hát, gondolta édesanyám, hogy senki ne emlékezzen rá. Adjuk vissza a nevét a köztudatnak; egy több éves, alapos kutatómunka kezdődött, melynek gyümölcse - többek között - egy kismonográfia és több, sikeres füredi Protiwinsky-kiállítás lett. A kutatások során fény derült arra is, hogy a Maestro bizony nem csak fára és vászonra festett, hanem falra is.

   A művészetpártoló Brázay Zoltánt műgyűjtőként is elismerték. Tábori Kornél (...) szerint hetvennél is több értékes festmény volt a birtokában; felsorolásukból úgy tűnik, főleg a 18-19. századi mesterek képeit vásárolta, kortárs, élő festő nem szerepel a listán. A füredi mester, Protiwinsky Ferenc 1934-ben tért haza Münchenből, ahol az európai hírű Akadémia növendékeként kezdte pályafutását, s ahol élete legnagyobb művészi sikereit aratta. Brázay Zoltán tőle sem képet vásárolt, hanem egy freskót rendelt az emeletre vezető lépcső fordulójának falára. Protiwinsky a reformkori Füredet elevenítette meg a freskón: a jellegzetes épületeket és a korabeli fürdőélet – korhű öltözetű – szereplőit. Az exkluzív pártüdülővé átalakuló villa faláról azonban eltüntetni parancsolták, mondván: „az úri Balatonfüred látványa zavarja az új tulajdonosokat”. Egészen 2008. április elsejéig azt reméltük, hogy a freskó eltűnt ugyan, de nem veszett el, még előkerülhet. Az ötvenes években nemegyszer megtörtént, hogy a „24 óra alatt eltüntetendő!” műalkotásokat a jóérzésű és művelt szakemberek nem semmisítették meg, hanem fallal és vakolatréteggel eltakarták.

   2008-ban a füredi önkormányzat engedélyével és egy muzeológus-restaurátor szakmai irányításával bejutottunk a villába. Kerestük-kutattuk a freskót, vagy legalább annak nyomát, de semmit nem találtunk. Füreden alapos munkát végzett az ideológia.

A lépcsőforuló - itt sem volt már nyoma semminek

   Amíg a szakértők dolgoztak, én kihasználtam a ritka lehetőséget és körbefényképeztem a házat és a kertet. Akkor már sok éve zárva volt, használatlan, de mégis minden úgy volt fellelhető, mint amikor az utolsó vendég bepakolt a bőröndjébe és hazament. A Ház, ahol megállt az idő, mégis büszke és elegáns maradt a porréteg alatt is.

   A bemutatott, emeleti apartmanhoz képest a közösségi terek vagy a személyzet helyiségei tényleg olyanok voltak, mintha csak tegnap csukták volna be az ajtót. Az orsós magnón a könyvtárszobában még ott volt az utolsó szalag, az asztalon az ott utoljára olvasott könyvek (az elvtársak ízlése, hát... mondjuk úgy, könnyű volt, lásd a képeket, bár Sienkiewiczért jár egy nagy piros pont), egy szalmakalap (tehát nyáron volt utoljára vendég, kedves Watson doktor), a mosókonyhában akkurátusan felpolcolva a tiszta abroszok, a pincében az utolsó vacsora kiürült szódásüvegei.

   2008-as írásunkban a villára, az esetleg ott rejtező freskóra és a Fény és árnyékra koncentráltunk, csak nagyon röviden említettük a villa körüli díszkertet és a kertgazdaságot. Pedig ezek külön-külön is megértek egy misét. 

A villa köré hamarosan tündérkertet varázsoltak. Az északi oldalon zöldellő kis fenyőerdőt talán még az előző tulajdonos ültette, ehhez sziklakert kapcsolódott: nyolc méter magas sziklafal tövében több ezer növény pompázott. Tábori Kornél elragadtatott csodálattal mutatta be: „Magyarországon ez a legcsodálatosabb sziklakert. Versaillesben (sic!) vagy Tivoliban is megállná a helyét. (…) Olyan a kert, mint egy eleven kincsesláda, telve repülő drágakövekkel, rovarokkal, meg olyanokkal, amelyek csak széttárulnak, és édes illatot árasztanak.” Az üvegházban nyíló orchideák, a miniatűr japán tavacska, az egész „álomszép miljő” – Brázay megvalósult álma, „egy kis mintaparadicsom”. A különleges növényritkaságok, a japán-kert lehetett pusztán „úri passzió”, olyasvalaki kedvtelése, akinek ötleteit nem korlátozták anyagi szempontok. Hanem a Brázay tervezte mintagazdaság, ahogyan a világhírű kertész, Máthé János megvalósította, iskolapéldája lett annak, hogyan lehet a sokat emlegetett „Kert-Magyarországot” megteremteni, bizonyság arra, hogy a 20. században már nem csak a több száz vagy ezer holdas búzamező az igazi „birtok”. Arácson 64 hold is elég volt a korszerű gazdálkodáshoz.

   Jöjjenek hát azok a részletek, amiket semmi ideológiai megfontolás, egyetlen főelvtárs ostoba utasítása, akárhány buzgó csinovnyik sekélyes ízlése nem tudott megváltoztatni, pláne elrontani. A Ház és a Kert, ahogy egyszerre belesimul a balatoni tájba és a része lesz, egyszerre pedig uralja azt.

Agnus Dei

   2008-ban egy érdekes és szép napot töltöttünk a villában, bár szomorúan állapítottuk meg, hogy a freskónak nyoma sincs. A nap végén mindent visszazártunk-lelakatoltunk, a kulcsot pedig eltette az Önkormányzat embere. Aztán évekig reménykedtünk, hogy végre valami jót fogunk hallani a Villa felől: végre találtak neki valami értelmes funkciót. Tippet szívesen adtam volna én is, de senki nem kérdezett. Csak ijesztő hírek jöttek: nem védett, már nem őrzik, bejárnak a csövesek, a Villa pusztul. Hogy valami nagyon nagy baj van, sőt, mindjárt én magam vagyok az oka(!), az számomra 2015-ben derült ki. Kitérőt kell tegyek: tudja a Nyájas Olvasó, kik azok az urbexesek? Akik beszélnek angolul, ajánlom a Wikipédia cikkét: urban exploration, akik nem, azoknak összefoglalom másfél mondatban. Vannak a világon olyan ember építette helyek, ahova az Egységsugarú Átlagpolgárnak nem kell odamenni: például pincék, alagutak, gyárkémények vagy elhagyott laktanyák, ők pedig, mint Marsi Kriszti nagymamája erre („nemmegmondtamhogynegyerebemegnegyererre”) nem hallgatnak, dafke odamennek, súlyosbított esetben erről blogolnak és/vagy vlogolnak. 2015. augusztusában egy ilyen városi felfedező átmászott a kerítésen, explorált egyet, aztán a blogomon keresztül megtalált engem és a „kutatásaira” hivatkozva érdekes információkat ígért, így hát e-mailben felvettem vele a kapcsolatot.

   Nem kellett volna.

   Hamar kiderült, hogy őt a pártüdülő-korszak vége érdekli (ami engem, finoman szólva, nem igazán), és mindjárt a második levelében leírt egy mondatot, amitől durván megugrott a pulzusom.

Az "elrejtett freskóról" mi a véleményed? Szerintem baromság, ezért kár volt szétbaszni az épületet. Az már rég valami nyugati gyűjtőnél van.

   Próbáltam finoman jelezni, hogy a 2008-as posztban egyértelműen leírtam a véleményem, tiszteljük már kicsit egymást, talán nem kellene szanzsen baromságnak nevezni és érdeklődtem, hogyan is gondolja, hogy bármilyen gazdag gyűjtő odamegy és elvisz a villából egy egész freskót. A válaszától aztán hiperűrsebességre kapcsolt a pészmékerem. Lassan tessenek olvasni, ártalmas lehet:

Őő, jah, azt nem tudtam, hogy te is benne voltál ebben.....akkor viszont gratulálni szeretnék. "2008. április 1-ig azt reméltük, hogy különleges érték rejtőzik a villa falai mögött..." Már megbocsáss, de nem is értem, hogy egy "reméltük"-re szétbontottátok az épület falait... Meg azt sem tudom, mi járt annak a fejében, aki erre egyáltalán engedélyt adott?! Szóval, szétvertétek a falakat, mert úgy gondoltátok, hogy ott van és ennyi, csókolom? Nem volt ott, és utána miért nem állítottátok helyre? Azt értem, hogy a jó cél érdekében cselekedtetek, gólt akartatok rúgni, de ez eléggé nagy öngól lett. Egy szétszedett épületet hagytatok magatok után.

   Itt vált teljesen világossá, hogy Istennek ez a báránya halvány lila segédfogalommal sem rendelkezik arról, hogy mi az a freskó, az szerinte valami kincsesládika-féle dolog lehet, vagy mint a szimbolista szimbolája, amit abban a dobozban tart, vagyis amit a pénzes nyugati gyűjtő már rég a hóna alá kapott és eltiplizett vele a villából. Semmi módon nem tudtam meggyőzni, hogy amit mi csináltunk a ház belsejében, annak a szempontjából a létező legostobább dolog lett volna a falak szétverése, így aztán a levélváltást rövid úton beszüntettük és azóta sem vettük fel újra az eszmecsere fonalát. Van-e, ki csodálja? Maradt a rettenetes információ: a villa pusztulása exponenciális görbét követ. Most megmutatom, ki dolgozott ott valójában közülünk a villában és milyen szerszámmal:

   Nos, ez a látvány, amikor egy muzeológus-restaurátor egy lehetséges, megőrzendő falfestmény nyomait keresi. Nálam volt még egy fényképezőgép, végül is, az is egy szerszám. Ezekkel vertük mi szét a villát.

Dies irae

   Törvényszerűen el kellett jönni ennek a napnak is. Amit az elvtársak nem tudtak/mertek/akartak elrontani a XX. században, megoldotta azt pár nap alatt az Építési Vállalkozó a XXI.-ben. Az épületnek nem tudott Balatonfüred feladatot adni, hiába volt a kései Bauhaus gyöngyszeme, a Balaton-part ékköve, ez a kincs a város számára értéktelenné vált. A telekárak viszont az egekbe szöktek, így nyilván bekövetkezett az, hogy a telek értékét rontani kezdte, hogy ott áll rajta egy (az urbexes blogger kolléga terminus technicusával élve, elnézést a szóért) szétbaszott épület. Romok. Meg gaz. Mennyivel jobb lesz, ha inkább egy szálloda épül oda. Meg villapark. Meg bármi, ami majd hozza a pénzt.

Amit az alábbi képen látsz, Nyájas Olvasóm, az a Brázay-villa még ki sem hűlt helye 2019 március idusán. Az előtérben a lánctalpas JCB erőgép gémjén az az eszköz, amivel a vastag vasbetont lehet átharapni. Gyakorlatilag egy hét alatt végzett az épülettel. A gém diadalíve mögött a falak anyagának kupacai, praktikusan kompaktálva. Ledarálva kevesebb helyet foglal.

Jogszerűen jártunk el, nem vétettünk a szabályok ellen, hiszen semmilyen védelem nem tiltotta az épület elbontását. Magam is támogatom az értékek megőrzését, de ez nem villa volt, hanem egy jelentősen leromlott állapotú téglaépület. A helyén egy 120 szobás exkluzív szállodát építünk, a terület alsó részében pedig 11 darab villaházat, amelyekben darabonként 8-10 lakást alakítunk ki. A 3,7 hektáros területen 22 százalékos beépítéssel alakítjuk ki a lakóparkot, a többi park és sétány lesz – nyilatkozta a Balatonfüredi Önkormányzatnak Czigle János, a beruházást végző Brázay Invest Kft. társtulajdonosa.

Balatonfüred – Úgy eltüntették a Brázay-villát, hogy nyoma se marad

Balatonfüreden egy különleges villa porig rombolásával ünneplik a Bauhaus 100. évfordulóját

Földig rombolták az ikonikus balatonfüredi villát, egyelőre nincsenek válaszok a miértre

Teljesen lebontották a balatonfüredi Brázay-villát, hogy szállodát építsenek a helyén

Elképesztő, mi folyik a Balaton partján – nem fog hinni a szemének

Az arácsi Brázay-villa II. - Fény és árnyék

   Régóta foglalkoztatja a füredieket és a fürdővendégeket egyaránt, vajon mi célt szolgált az az oszlop, amelynek a jég nyomásától ferdére dőlt beton alapzata az arácsi öböl szélén emelkedik ki a Bala­tonból. A Pécsett élő Őriné Brázay Margittól megtud­tuk, hogy a tervek szerint Szűz Mária szoborral díszítendő emlékművet a jórészt a Brázay-birtokon forgatott Fény és árnyék című film ihletésére emelték volna, de csak az alapozásig jutottak, a háború megakadályozta a befejezést.

Az oszlop 2006 nyarán, fürdőzőkkel

Tüdős Klára (1895-1980); ruha- és jelmeztervező, a film- és színházi rendező, népművészeti kutató, A Győrffy István Kollégium támogatója, az Országos Református Nőszövetség szervezője. A II. világháború alatt férjével, dr. Zsindely Ferenccel, aki az 1940-es évek ele­jén kereskedelmi és közlekedési miniszter volt, Budapesten többszáz menekültnek nyújtottak segítséget)

   A film rendezőjének jó sorsa és társadalmi pozíciója lehe­tővé tette, hogy 1943-ban filmesként is kipróbálja ma­gát. Módjában állt a kor legjobb magyar szakembere­it maga köré gyűjteni; a műtermi felvételek operatőre Eiben István lett, a külső felvételeket Makay Árpádra bízta. Makay később így emlékezett hármójuk mun­kájára: „Eiben Istvánnal kiegészítettük egymást. (...) Közös vágyunk volt, hogy ami szépet vizuálisan meg lehet csinálni, megtegyük. Tüdős Klára tudta ponto­san, hogy mit akar, de nem tudta megvalósítani, ehhez segítség kellett. Összegződtek a filmben a tehetségek. Akkoriban, a műtermi felvételek dömpingjében ritka kívánság volt az eredeti külsőkhöz való ragaszkodás.” A filmzene-szerző Vincze Ottó is a szakma elitjéhez tartozott, ő a filmben debütáló Nagykovácsi Ilona énekszámainak sikerét biztosította. Az egyik kritikusa által „pregnáns, ellenpontos lélektani drámának” ne­vezett történetet a rendezőnő, Tüdős Klára maga írta, a forgatókönyvet viszont ismét szakember: Manninger János jegyzi. A három főszereplőből kettő ismert, „befutott” színész: Bulla Elma (30) és Ajtay Andor (40), a harmadik, Nagykovácsi Ilona (34) a Fény és árnyék­ban kapta első, tehetségéhez méltó feladatát. Filmforgatás közben egy riporter az iránt érdeklődött Bulla Elmától, mi­lyen fajta szerepet játszik ezúttal. „Egy asszonyt, akit Isten tudja miért, de elhagynak. Azt hiszem, engem hagynak el a legtöbbet Magyarországon” – válaszolta „beskatulyázásán” mosolyogva a művésznő. A rendező a szerepet eredetileg Bajor Gizinek szánta, ő azonban nem vállalta el; úgy gondolta, hogy színpadon elbűvölő, sajátos varázsa a mozivásznon nem érvényesül igazán.

   Nehéz ma már képet alkotnunk arról, hogyan fogad­ta a közönség a Fény és árnyékot. Az 1943. december 22-i, fényes külsőségek között megtartott bemutató után egy évig játszották a pesti mozikban, műsoron volt még 1944 decemberében is. A főváros körül las­san bezárult addigra az ostromgyűrű. Hány embert érdekelt az avíttan romantikus, helyenként egyenesen giccsbe hajló mese, amely ráadásul szigorú didaktiká­val hangsúlyozta az erkölcsi tanulságot? A fekete-fe­hér sematizmussal ábrázolt jellemekbe a kiváló színé­szek sem tudtak életet lehelni. Ugyan megragadta-e a nézőket a „szegény gazdagok” könnyes-bús története a háború hatodik évében?

A sznobokat mindenesetre magával ragadta az, hogy az – egyébként tévesen! – elsőfilmesnek gondolt rendezőnő ráadásul „kegyelmes asszony”. Némely riporter ámuldozva állapította meg, hogy munka közben „overallt is megszégyenítő egyszerű öltözetben osztogatja halk, biztos utasításait”, s az étteremben hasonló módon „olyan, mint rendezés közben: ember.” (Gyimesi Kásás Ernő: Szemközt az első magyar rendezőnővel. Magyar Film, V. évfolyam 52. szám.)

A füredieket a Balaton-parti forgatás hozta lázba. A Mozi Ujság helyszíni tudósításából idézünk: „Már előtte való nap a csendes fürdőtelep csupa iz­galom. A kis liftes boy a szállodában sóhajtva mondja reggel: – Jaj, csak rá tudnék kéreckedni arra a filmre valahogy egy percre! – és belepirul a vágyba. Nem tudni biztosat, hol vannak, tegnap Tihanyban forgattak – jön a hír –, de ma már eljöttek onnan. – Senki se látja őket délig. Aztán felbukkannak, és a Brázay villában kezdenek dolgozni.  Ez a villa Füred egyik büszkesége. Főúri kastélynak is bátran nevezhetnénk, ahogy ott áll hatalmasan és előkelően a híres gyümölcs- és virágkertészet köze­pén. Ez a kert most valóságos filmstúdióvá változott. A teraszon a fehér madeira-ruhás Nagykovácsi Ilonát sminkelik. A füvön pedig nyersselyem overallban ott ül a rendező: Zsindelyné kegyelmes asszony. Egy bo­kor mögül filmfelvevőgép lencséje kandikál ki, hir­telen izgalom támad a rendező hadseregben, csendre intenek mindenkit. (...) A kertben új felvételhez ké­szülődnek, és most valljuk be őszintén, ki is dobnak bennünket.” (Mozi Ujság, 1943. IX. 8. — IX. 14.)

Az USA-ban élő Brázay Doris ötven évvel később így idézi föl az emlékeket: „Én játszottam a Fény és árnyék című filmben nyolc éves koromban, így még emlékszem mindenre. Például, hogy nagyon csodáltuk Tüdős Klárát hosszú, fehér, selyem nadrágruhájában. Sajnos úgy hagytuk el Magyarországot, hogy minden ott maradt. Ez az egyetlen fénykép (t. i. egy vetítésre szóló meghívón lévő), ami megvan. Én vagyok rajta és Hegyi Péter, a filmöcsém. Ha jól emlékszem, ez a kép jelent meg szegény Bulla Elmának a hullá­mokban, miután belefulladtunk a Balatonba”. Édesanyja, Brázay Zoltánné hozzátette: „Doris lányom vá­ratlanul került a filmbe, mert az eredeti szereplő nem volt diszponálva. Minden előkészület nélkül abban a kis „dirndl-ben”, amiben reggel fel lett öltöztetve.” ( Levél; kelt USA, Jericho 1993. május 7-én. Közre adja Dizseri Eszter Zsindelyné Tüdős Kláráról írott könyvében, 77. old. Kálvin János Kiadó, Budapest, 1994.)

 Hogy a kis liftes fiúnak sikerült-e „rákéreckedni” a filmre, ma már aligha állapítható meg. Az árvákat azonban füredi gyerekek játszották, sajnos, a stáblista az ő nevüket sem örökítette meg.

A parádés bemutató után két héttel egy másik „ke­gyelmes asszony”, a Horthy családdal szoros rokoni kapcsolatban álló Edelsheim Gyulai Ella írt kritikát a Fény és árnyékról. Tapintatos visszafogottsággal bírálta a jellemábrázolást, a színészi alakításokat, de fenntartás nélkül dicsérte a technikai megoldásokat és a műben megfogalmazódó „magasabb eszmei igazsá­got”. „Tüdős Klára, a film írója és rendezője egy ma­gasabb eszmei igazságért írta történetét. Mégis vitába szállnék vele, mert nem tudom elképzelni, hogy vannak ilyen tökéletesen jó és tökéletesen rossz emberek a világon. A jellemfestésnek ez a Jókaira emlékeztető módszere arra vall, hogy a nagyszerű írónő az erkölcsi tanulságra fektette a fősúlyt. Énünk kettősségében a jó és rossz örök harcot folytat egymás ellen. Tüdős Klá­ra nem választotta ezt a kompromisszumos karaktert, hanem két női főszereplőjének vállára olyan feladatot bízott, amivel nehéz megbirkózni. (...) Írói elképze­léseivel lehet vitatkozni, de rendezői magasabbren­dűségét mindenkinek el kell ismerni, aki ezt a filmet látta. (...) Filmtechnikai szempontból tökéletes munka (...) különösen a balatoni viharról készített felvételek drámai szépségűek.” (Film, Színház, Irodalom 1944. január 6-12.)

„A vihar-jelenetnek dramaturgiai funkciója volt”, hangsúlyozta a már idézett visszaemléke­zésében az operatőr, Makay Árpád is. Tegyük hozzá: az akkoriban még kevéssé megszokott külső felvéte­lek, a napfényes, szelíd Balaton, a telihold varázsolta aranyhíd, a kihalt őszi sétány hulló levelű fái a film más részeiben a lírai hatást, az emlékképek érzelmi erejét erősítették. Eiben és Makay felvételei magát a Brázay-villát is főszereplővé emelik, szimbolikus je­lentéssel ruházzák fel. Az épület akkor még karakteresebben uralta a dombtetőt, a pártüdülő korszakban hozzátoldott szárnyak a kontúrjait ellapo­sították.

A villa bejárata a filmen...

... és 2008-ban

A tó felőli front 1943-ban...

... és 2008-ban

1943-ban még szilfák álltak a sétányon

Az 1972 nyarán pusztító tornádó után a Tagore sétény fáit platánokra cserélték

A hidegfürdő 1945-ben felrobbant, nem építették fel újra...

... egy pad ugyanott