Mi minden voltam már

A kanadai Saga együttes roadja az „In Transit” turnén, 1982

Az első, eredeti Budapest Sportcsarnokot 1982. február 12-én adták át, két nap múlva pedig máris nagyszabású rock-koncertet rendeztek benne. Játszott a bajai Fórum (new wave, ska) együttes, a P. Mobil (miattuk váltottam jegyet én is) és az addig számomra teljesen ismeretlen kanadai Saga. Már ifjú koroman sem voltam nagy sportrajongó, életemben egyetlen futballmeccsen voltam (Megyeri út, Újpesti Dózsa-Göteborg 6:3), így egy hatalmas belterű csarnok számomra nagyon új élmény volt. Amikor H. Laci barátommal megérkeztünk, a Fórum már javában játszott. A csarnoknak a színpaddal átellenes végén léptünk be és az akkor nekünk óriási, félhomályos hodály, aminek a túlfelén egy nagyon távolinak tűnő színpadon apró emberkék zenéltek, villogtak a színes fények – nos, mindkettőnkből egy erős „hű”-t váltott ki. A Mobil hozta a legjobb formáját, nagyon rendben volt, aztán pedig (életem szerencséjére a Mobil után nem mentünk rögtön haza) jött a fekete ló, a Saga. Csak olyan közhelyeket tudok pufogtatni, hogy „ilyet én még nem láttam – hallottam”, meg hogy „meghatározó élmény volt”. Azóta is Saga rajongó vagyok, természetesen. Amiért az egészet elmeséltem, az viszont a hivatalos program után következett. Már elhangzott az utolsó akkord is, a zenekar elköszönt, kigyúltak a csarnok fényei, a küzdőtér javában ürült már, Lacival bávatagon nézelődtünk, amikor egyszer csak egy női hang bemondta, hogy akinek kedve és ideje van, ugyan maradjon már segíteni a hang- és fénytechnikát kamionokba pakolni. Lacival egymásra néztünk és körülbelül nulla egész öt tized másodperc alatt eldöntöttük, hogy mi bizony maradunk. Éjfél utánig hordtuk ki a hangládákat, állványokat-miket a parkolóban álló kamionokba. Hát így lettem én a kanadai Saga együttes roadja az „In Transit” turnén, 1982-ben.

Magyar vízum az egyik bandatag útleveléből.
Még a lemezborítóra is feltették.

Pincér a tiszti étkezdében, 1985

Dr. Agyas István igazi, becsületes nevét elfelejtettem, tán soha nem is tudtam. Agyas Pista jámbor jószág volt, ezt senki nem vitatta, csak olyan Forrest Gumpos. A fáma szerint még sorkatonaként beadta a TSZ-t (t.i. továbbszolgálatra, azaz hivatásosnak jelentkezett), így kilenc évig volt kemény váll-lapos honvéd, majd további hét esztendőig kemény váll-lapos őrvezető. Történetünk idején nyugdíj előtt állt két évvel, már egészen a törzszászlósságig vitte. (t.i. 1. a kemény váll-lap a hivatásos állomány privilégiuma volt. 2. amikor közülünk adta be valaki a TSZ-t, azonnal őrmesterré léptették elő – igaz, ez már 1984-85-ben volt. 3. azt a hivatásost, aki leérettségizett, tüstént alhadnaggyá léptették elő. A törzszászlós tehát már a Pistának adható legnagyobb rendfokozat volt.) Történt pedig, hogy valahova a Sándorfalva környéki pusztára voltunk kitelepülve, mert minek is mindig a kényelmes laktanyában lakni, meg hát mire való az a sok szép sátor, ha nem arra, hogy használjuk. Én, derék Svejk, akkor már a tiszti étkezde pincérévé küzdöttem fel magam, ez később a teljes katonai előmenetelemnek bizonyult. Vége volt már a kéthetes kihelyezésnek, péntek dél volt, az ebédet még parancs szerint a pusztában költöttük el, de mindenki az óráját leste, senkit nem érdekelt a gulyáságyúban készült moslék. Gyerünk vissza Szegedre, vár a kimaradás, eltávozás… A fiúk észvesztve bontották a sátrakat, dobálták teherautóra a felszerelést, így az étkezősátrat is. Dr. Agyas István azonban úgy döntött, hogy ami jár az jár, tehát ő bizony megebédel. És nem volt gyorsevő. Szép, komótosan evett. Minden falatot gondosan péppé őrölve a szájában. Rágás, rágás, nyelés. Öt nyelés után kortyintás a finom állott vízből (tiszteknek üveg, sorállománynak sárga műanyagkancsóból). Én pedig álltam mellette a csini fehér szakácskabátomban és lestem minden kívánságát. A fiúk viszont (eltávozás, hazamenés, dejótdugás...) elkezdték bontani az étkezősátrat. Agyas Pistát nem zavarta. Az ő mikrokozmosza a lepedővel leterített asztalig, a kajával megrakott tányérjáig és a hadtápkanaláig terjedt.

Evett.

Evett még akkor is, amikor az utolsó Csepel kikehegett a sándorfalvi pusztából, mi pedig ott maradtunk édes kettesben. Jancsó Miklósnak volt egy korszaka a hatvanas-hetvenes években, borzasztó hosszú snitteket fényképezett. Gyakorlatilag kihasználta az akkori kamerákba tölthető filmszalag teljes hosszát. Hát az a jelenet akkor, ott méltó lett volna Jancsó vásznára. A sivár, végtelen szik közepén egyetlen terített asztal, a fehér abrosz széle lobog a szélben. Az asztalnál ülve dr. Agyas István törzszászlós komótosan falatozik. A kopasz baka pincnök tétován toporog mellette. Néha udvariasan vizet kínál. Madarak jönnek, madarak mennek. „A szél fú, a zöld fű. A Föld kering, a Nap korong.” Amikor Agyas Pista befejezte az ebédet, meghajolva egészségére kívántam neki, ő pedig finoman elnyomva egy apró böffentést, így szólt:

- Megdicsérem a szakácsokat. Jó uborkát főztek.

A hadtáp részleg a Bakonyban, 1984-ben
Szakács, szakács,
én (üveggel), kantinos

Bill Gates testőre, 1995

1995 mozgalmas év volt a Microsoft vezére számára: akkor adták ki a korszakalkotó Windows’95 operációs rendszert. Ne tessék fütyülni, kérem, nincs túlzás, igenis jó volt: a nyilvánvaló és közismert hibái ellenére az újításai, mint például a Tálca vagy az ablakok grafikai elrendezése mind a mai napig élnek és szinte ipari szabvánnyá nőtték ki magukat. Nem részletezem, miért jött Gates abban az évben Magyarországra, de ha már itt járt, meghirdette középiskolásoknak a Verseny’95-öt, történetesen épp abban az iskolában, ahol én is tanítottam. (Trivia question: haszált-e valaha Bill Gates Pegazus Mailt Novell operációs rendszeren? Igen, láttam, tanú vagyok.) És ha már eljött hozzánk az iskolába, tartott egy igazi fórumot a gyerekeknek. Kicsit beszélt, aztán lehetett tőle szabadon kérdezni. Mint számítástechnika szakos tanár, szinte erkölcsi kötelességem volt jelen lenni, meg hát a show is érdekelt, de exponálni nem akartam magam, ezért meghúzódtam a nagyterem hátsó, sötét és félhomályos végében. Képzelj magad elé engem: százkilencven centivel és százhúsz kilóval, sportzakóban, tüsire vágott hajjal és frissen borotválva, összefont karral ácsorogni a terem végében… Két kolléganőm egyre feltűnőbben méregetett hátrapislogva, kilétüket fedje jótékony feledés. Végül elegendő bátorságot gyűjtöttek és odaóvakodtak hozzám, persze csak tisztes távolságba.

- Elnézést kérünk, ugye ön a testőr? – kérdezte egyikük ugrásra készen, a másikba kapaszkodva.

Fél lépést előre léptem az oszlop mellől, így már elegendő fény esett rám.

- Hülyék, én a kollégátok vagyok!

Bill Gates és Fodor Gábor oktatási miniszter
a Karinthy Frigyes Két Tannyelvű Gimnáziumban, 1995.
A kép az iskola honlapjáról

Ha eszembe jut, írok még, mert van mit bőven.