Felvégi Andrea felvétele
Még jó kedvben, kedves ábrázatán az összeszűkülő szemhéjjal a poént előre jelezve ünnepelhette meg néhány hónappal ezelőtt jubileumát. Az Akadémia egy Dunára szolgáló termében ültünk, s hirtelen - mint valami szürreális látomás - a folyón egy uszályon valamelyik Nagy Vezér hatalmas szobra úszott. Az ő korszakára esett Zoltai Dénes ifjúkora. Filmforgatás volt. E véletlen esemény tanulsága olyan kézenfekvő, hogy szégyellem is kimondani: a Nagy Vezérek jönnek-mennek, a Mesterség marad. (Radnóti Sándor nekrológja, részlet)
Ahogy a tumor kérlelhetetlenül haladt előre az agya szöveteinek felfalásában, egyre többet beszélt olyat a kórteremi ágyán fekve, amiről tudtuk, már nem ő mondja, hanem az a rettenetes valami a fejében. Anyám a folyosón zokogott, én borzasztó dilemmában voltam, hogy ráhagyjam, vagy rossz szokásom szerint kijavítsam – a lényegen már egyik sem változtatott volna. Nem tudta, hol van, nem tudta, miért van ott, és azt ugyan már szintén nem tudta, hogy hol lakik, de haza akart jönni kedves könyvei közé, az íróasztalához, amelyen az alig néhány napja befejezett Hegel-könyvének kézirata várta. Wagnert akarok hallgatni, mondta anyámnak. Ungvári Tamás futott vele össze az utolsó röntgen-vizsgálatakor „a halál előszobájában”, süket volt, mert a hallókészülékét már nem tudta kezelni, tágra nyílt szemmel figyelte a környezetét, amelyből már semmit nem fogott fel. Ungvári ráköszönt szeretett Eötvös-kollégiumbéli tanárára, akivel annak idején a „Bewußtsein Überhaupt”-ot tanulmányozták. Felismerte őt, mert intésre emelt mutatóujjal ennyit mondott: Kant!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése