William Saroyan: A macska

Van macskád? kérdezte a görkorcsolyás kislány az embertől, aki cementet terített a járdán.

Van egy hatalmas kandúrom, felelte az ember, azt mondja, miaú.

A kislány elnézte a térdelő embert, aki fürgén dolgozott a kanállal, ahogy a lágy cementet si­mította. A kislány csodálatosnak találta az egész dolgot a nagy kandúrral, és az ember is remekül nyávogott. Elképzelte a macskát, amint ott térdel.

Miaú, mondta az ember, miaú, és pontosan úgy nyújtogatta a fejét, mint amikor a macska megereszt egy gyászos miákolást.

Egyáltalán nem tréfált. Ez volt a kedvence. A kislány is nagyon szerette a macskákat.

Az ember reggel nyolc óta dolgozott a járdán, és most fél tizenegy felé járhatott. Jó környék volt, az óceán mellett. Csinos házak, mind egyformák. A férfiak vékonypénzű hivatalnokok, a feleségük takaros háziasszony, bridzs-játékos meg rádióhallgató... A sarki ház rádióját hall­gatta egész reggel. Egy remek chicagói jazz-zenekar játszott, tréfás bemondóval. Nem értette tisztán a szavait, de a beszédmódja, meg a humoros hanglejtése erre utalt. A zene igazán kel­lemes volt reggel. Tudta, hogy a tenger sem lehet messze, érezte a friss illatát. Nagyon szerette a munkáját, "a Szolgálattól vagyok", a szomszéd államból, ahol a házak zsúfoltak és dohosak. Munkája általában a városban akadt, rengeteg zaj, jövés-menés, szmog, gázolajszag, rothadó dolgok, szegény emberek; maga a város, amit olyan jól ismert. Itt kint, a Sunseten mennyire más volt; mélyen lélegzett, beszívva a tenger és a friss gyep illatát.

Nem volt éppen fiatal, de mint afféle munkásembernek őszinte, egyszerű észjárása és jóindu­latú szíve volt, és megvolt benne a képesség, hogy fiatalosan fogadjon minden jót, ami az éle­tében adódik. A görkorcsolyás kislány érkezése és érdeklődése a macskája iránt nagyon bol­doggá tette.

És jó macska a macskád? kérdezte a kislány.

Néha jó, néha nagyon rossz, felelte az ember.

És mikor jó macska a macskád? faggatta a kislány.

Ha megfogja az egeret, válaszolta az ember.

És mikor rossz macska a macskád? kérdezte a kislány.

Ha nem fogja meg, mondta az ember, és melyet lélegzett. Boldognak és fiatalnak érezte ma­gát.

A kislány hosszasan elgondolkozott, tíz vagy tizenegy másodpercig, mialatt az ember új kér­désre várva rákezdte:

Miaú, miaú.

Hogy fogja meg a macska az egeret? kérdezte a kislány.

Nos, mondta az ember, a macska először figyel. Aztán az egér előbújik. Akkor a macska meg­ragadja az egeret, és volt egér, nincs egér.

Volt-nincs? kérdezte a kislány.

Volt-nincs, mondta az ember.

Volt-nincs! mondta a kislány.

Persze, mondta az ember, a macska megeszi az egeret.

Az fáj? kérdezte a kislány.

Azt hiszem, az egérnek minden bizonnyal, vélte az ember. De a macskának nem fáj. A macska szereti.

Miaú, tette hozzá.

Egy kisfiú érkezett görkorcsolyán, és megállt a kislány mellett.

Mit csinálsz? kérdezte az embertől.

Javítom a járdát, felelte az ember.

Van egy nagy macskája, mesélte a kislány a kisfiúnak, amelyik megfogja az egeret.

Hogy hívják? kérdezte a kisfiú.

Tigris, válaszolta az ember.

Miaú, mondta a kislány.

Helyes, mondta az ember, miaú.

Miaú, mondta a kisfiú.

Aztán a kislány és a kisfiú egy szó nélkül elkorcsolyáztak, miaúzva. A munka éppen elkészült. Az ember elsimított egy kis cementet és felállt, a tenger felé fordult, élvezve a tiszta szellőt. Betette a szerszámait egy vászontarisznyába, és elsétált egy háztömbnyit, hogy felszálljon a buszra, ami visszaviszi a városba. Mire a kislány és a kisfiú visszatértek, már elment.

Ott álltak, és nézték a szép munkát, amit az ember csinált. A járda rendes volt és tiszta, törött rész nélkül.

Ő csinálta, mondta a kislány, a macskás ember.

Még egészen lágy, mondta a kisfiú. Miaú.

Fölszedett egy kis gallyat a pázsitról, és belekarcolta a monogramját a friss cementbe. D.R. Mi a vezetékneved, Ella? kérdezte a kislánytól.

Hagen, válaszolta az.

A kisfiú még egy monogramot karcolt a cementbe. Az ő kezdőbetűi voltak az egyik sarkon, a kislányé a másikon. A fiúcska úgy gondolta, nagyon jó, hogy benne van a monogramja a lágy cementben, Ella Hagenével együtt. A cement hamarosan megköt, és a monogramjuk a járdá­ban marad örökre. Úgy gondolta, hogy ez csodálatos. Hamarosan felnő, befejezi a gimnáziu­mot és elutazik, talán New Yorkba, talán Európába, egy napon hazatér, sétál az utcán, és hirte­len megáll a sarkon, és ott látja a monogramját a cementben, D.R., David Romig, személye­sen. És E.H., Ella Hagen, a lány, akit szeretett.

Kedves ember volt, mondta a kislány.

Tudom, mondta a kisfiú.

Álldogáltak a görkorcsolyájukon, és nézték az új járdát.

A kisfiú megint karcolni kezdett, az új járda legközepébe.

Egy nagybetűt rajzolt. M, aztán a kislányhoz fordult.

Hogy írják azt, hogy miaú? kérdezte.

Miaú? válaszolta a kislány. Nem tudom. Ez egy szó?

Holtbiztos, mondta a kisfiú. Miaú, mondta, és megpróbálta kibetűzni. Nem ment.

Hogy írjam, kérdezte a kislánytól. Nem tudom kibetűzni és neked sem megy.

Elsimította az M-et az ujjaival, de ez nem nagyon sikerült, ezért új helyet keresett a járdán. Emlékezetébe idézte a macskás embert, mert ő kitűnően miákolt, és a kislány is tudta. Két szót karcolt be. A MACSKA, és azt mondta: miaú. A kislány is azt mondta, aztán elkorcsolyáz­tak.

Zoltai Péter fordítása