A Maritimo fivérek

A szerző engedélyével: Amira M Deli fényképe az M1 autópályán Ausztria felé gyalogoló menekültekről készült 2015. szeptember 5-én.

Hanem aztán anyám megint kijött, mert jobb megfigyelőhelyet talált – ahonnan ő lát, de őt nem látják. Különös új jövevények tűntek fel a lakomán. Két alacsony, fekete fiú, akik láthatólag vízben gázoltak előzőleg. Mezítláb voltak, a nadrágjuk térden felül is csatakos. Anyám még soha nem látott hozzájuk hasonlót, méghozzá a következő okból: a két fiú – két testvér – olasz volt, Midland Cityben pedig még sohasem járt olasz.

Gino Maritimo tizennyolc éves volt, Marco Maritimo húsz. Szörnyűséges nagy bajba keveredtek. Hívatlanul toppantak be a lakomára. Hívatlanul toppantak be az Egyesült Államokba is. Harminchat órája még szenet lapátoltak egy olasz teherszállító hajón, amely a Virginia állambeli Newport Newsban vett fel árut. A fiúk megszöktek a hajóról, hogy megmeneküljenek a hazai sorozás elől, és mert Amerikában a földön hever az arany. Angolul nem tudtak egy szót sem.

Newport Newsban olasz honfitársaik becsempészték őket meg a vulkánkofferjüket egy Isten tudja, hova tartó vonat üres poggyászkocsijába. A vonat nyomban el is indult. Leszállt a nap. Csillagtalan, holdtalan éjszaka volt. Amerika feketeség volt és kliketi-klakk.

Hogy honnan tudom, milyen volt az éjszaka? Gino és Marco Maritimo mesélték öregkorukban.

Valahol a feneketlen feketeségben, ami Nyugat-Virginia lehetett, Gino és Marco Maritimónak társasága akadt négy amerikai hobó személyében, akik kést szegeztek a torkuknak, és elszedték a kofferjüket, a kabátjukat, a kalapjukat, a cipőjüket.

Szerencséjük volt, hogy merő tréfából el nem vágták a nyakukat. A kutya se ugatott volna utánuk.

Hogy kívánták, hogy a kukucskálónyílásuk becsukódjon! De a lidérces álom folytatódott. Lidérces ébrenlét lett belőle. A vonat többször is megállt, rútabbnál rútabb helyeken; Ginót és Marcót nem vitte rá a lélek, hogy leszálljanak, hogy ott kezdjenek élni. Hanem aztán két gumibotos vasúti detektív mégiscsak letessékelte őket, s ha tetszett, ha nem, ott voltak az ohiói Midland City peremén, a Sugar Creek partján, amely a belvárostól elválasztotta őket.

Iszonyúan éhesek-szomjasak voltak. Választhattak: vagy bevárják a halált, vagy kitalálnak valamit. Kitaláltak. Megpillantották a folyó túlsó partján a kúp alakú palatetőt, és elindultak toronyiránt. Csak úgy tudták egyik lábukat a másik elé rakosgatni, hogy azzal biztatták magukat: mindenáron el kell érniük épp azt az épületet.

Átgázoltak a Sugar Creeken – nem akarták a hídon magukra vonni a figyelmet. Ha mélyebb a víz, át is úsztak volna.

S most ott voltak, s akárcsak anyám, ők is kővé dermedtek annak a tetőtől talpig bíborba-ezüstbe öltözött férfinak a láttán, aki cobolyprém testőrkucsmát viselt.

Amikor apám a diófa alól gyanakodva rájuk sandított, Gino, a fiatalabb testvér, aki azonban a vezér volt, olaszul megszólalt: éhesek, mondta, és ennivaló fejében bármilyen munkát elvégeznek.

Apám olaszul válaszolt. Jó volt a nyelvérzéke. Folyékonyan beszélt franciául, németül és spanyolul is. Azt mondta a két testvérnek, feltétlenül üljenek le és egyenek, ha csakugyan olyan éhesek, amilyennek látszanak. Soha senkinek nem szabad éheznie, mondta.

Olyan volt nekik, mint az Isten. Könnyűszerrel lehetett nekik olyan, mint az Isten.

Amikor jóllaktak, felvitte őket a galéria feletti padlásra, a jövendőbeli fegyvertárba. Volt odafent két ócska priccs. A tető csúcsán, a kupolán elegendő fény és levegő hatolt be. A padlásról létra vezetett a kupolába. Míg jobbat nem találnak, mondta apám a két testvérnek, bekvártélyozhatják magukat a padlásra. Van odalent a bőröndökben egy csomó régi cipő és pulóver és egyéb is, ha kell, mondta apám.

Másnap munkára fogta őket: lebontották a lóállásokat meg a lószerszámkamrát.

S akármennyire gazdagok és hatalmasak lettek idő jártával a Maritimo fivérek, s akármennyire dicstelen szegénységbe süllyedt apám, nekik mindvégig ő maradt az Isten.

Kurt Vonnegut: Mesterlövész (részlet)
Borbás Mária fordítása