Szabó Lőrinc: HAZÁM

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám a mult egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

1930

Nyúlpástétom

Bemutatom Mariska dédnagymamám legendás nyúlpástétomának receptjét, először fakszimile, ahogy Pestszentlőrincen lejegyezte az 1934-es naptár egy októberi hetének hátlapjára (és egy kicsit az elejére is). Ne kérdezzétek, ki és miért vágta körbe és mi lett a lap többi részével, az biztos, hogy kárba nem veszett, mert semmit ki nem dobunk, amit még használni lehet.

Betűhű átiratban:

30 deka disznóhús
10-15 d. császárhús
1 zsömle
1 tojás
1 kávés kanál mustár

a nyulhus zöldséggel - babér levéllel
feketebors és szegfűbors jön bele

ha megfőtt ugy a disznó hussal együtt le lesz darálva a zsömle szintén - azután a tojás 5 deka vaj - mustár - bors - csöp majoránna pár szem köménymag finomra törve és jól át dolgozva
a léből hozzá venni hogy könnyű massza legyen - cipó alakban
morzsával meghintve
kisütjük

Láthatóan sietve jegyezte le, semmi olyat nem írt fel, ami egy gyakorló háziasszony számára magától értetődő. Az egész nyulat megfőzi zöldségekkel, babérlevéllel, fekete- és szegfűborssal, mintha vadast készítenénk. Ha megfőtt, kicsontozva a disznóhússal, császárszalonnával és a zsömlével ledarálja. Ha emlékeztek a régi, öntöttvas húsdarálókra, azokhoz kétféle tárcsa volt rendszeresítve, na ehhez kellett a kisebb lukú, finomabb. A zsömlét természetesen be kellett áztatni előtte. Cipó alakban - ez alatt domború, hosszúkás cipót értsünk, gömbölyded formát, nem széttaposott kozákkucsmát.

Nem derül ki, mit kezdett a kifőtt zöldséggel illetve a lével. A murok a drága-drága, parajdi Ozsvát Pali bátyám szava  szerint isteni étek, ő ahelyt béfalta volna, úgy magában. A főzéshez nyilván kellett só, a darált masszához nem tudom, a szalonna maga sós, meg a főzésből hozzávett lé is. Mi történjék a nyúl belsőségeivel? (Szív, máj, tüdő, vese.) A kortárs "Az Új Idők második receptkönyve" (600 kitűnő recept. Összeállította az Új Idők szerkesztősége. Budapest, 1934. Singer és Wolfner.) a belsőségeket kevés vöröshagymás zsíron puhára párolni és a nyúlhúshoz hozzáadni rendeli. Ugyanez a forrás háromszor daráltatja át a masszát, a lével együtt, magyarán igen kevéske vízben pároltatik.

A gumicsolnak meg az ELT bója

Ültem csolnakomban
Habzó vízen,
Hallék zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpülsz égi vándor,
Föld s víz felett,
Vajha szállni tudnék
Én is veled!

Nem tudom, a Boeing alkalmazottjai Everettben (Washington állam) ahol a 747-eseket szerelik össze, olvastak-e Kölcsey Ferenctől bármit is. Ha mégis igen, ők biztos nem a darvakra gondolnak csolnakázás közben.

Vannak ezek a jó kis Urban Legend sztorik, amelyek keringelnek internet szerte. Az egyik imígyen szól:

2004 őszén néhány reptéri Boeing-alkalmazott elhatározta, hogy elcsór egy életmentő tutajt egy 747-esről. Sikeresen lejuttatták a gépről és hazavitték. Pár perccel azután, hogy ringatózni kezdtek vele a folyón, a Parti Őrség feléjük repülő helikopterére lettek figyelmesek. Kiderült, hogy a koptert az az irányjeladó bója vezette rájuk, amely automatikusan működésbe lépett a mentőtutaj felfújásakor. Az urak nem Boeing alkalmazottak többé.

A fenti történet kétségtelenül érdekes és morálisan is pozitív, azért kezeljük erős fenntartással. Először is azért, mert nem életszerű, hogy azok az alkalmazottak, akik ilyen szinten hozzáférhettek egy mentőtutajhoz, ne tudtak volna róla, hogy automatikus ELT bója van bennük. Másodszor is azért, mert nincs is. Legalábbis a snopes.com legendavadász oldal szerint, a 747-eshez ilyen opció (mármint mentőtutaj) nem rendelhető, legfeljebb a 767 és 777-esekhez. Szeretném viszont megnyugtatni azokat, akik 1946 és 2012 között a Malév utasai voltak, hogy vészjeladó bója már az Il-18-asokon is volt. Megmutatom, hogy nézett ki és hogyan működött.

A Malév Il-18-asain rendszeresített BE-369 ELT bója üzemkészen

Akku: "merkuri" akkumulátor
Az akku 2 évente cserélendő, egyszeri működtetésre alkalmas
Frekvencia: 121 MHz és 243 MHz (egyidejűleg)
Teljesítmény: 400 mW
Üzemmód: A2 (hangzó távíró)
Moduláló frekvencia: 300-tól 700Hz-ig folyamatosan változó
Telep feszültsége: 13,4V
Működési idő: 48 óra
Méret: 15x70cm

Működtetése szárazföldön:
- szalagokat eltávolítani
- az antenna felcsapódik, benyomja a mikrokapcsolót, amely indítja az adót
Tengerben:
- zsinórt a tutajhoz erősíteni
- a rádiót vízbe dobni
- a szalagok a víz hatására leoldódnak, kinyílik az antenna, indul az adó

Forrás: Il-18 Légiüzemeltetési Utasítás, I, Rádiós berendezések
(Kiadó: Malév Műszaki Osztálya, Budapest, Ferihegy, 1974)

A bója felső része. A tépőzár nyitásával vagy a víz hatására történő leoldódásakor felcsapódik az antenna és az alatta lévő mikrokapcsoló beindítja a szerkezetet. A rádióadó elkezdi sugározni a vészjeleket, a stroboszkóp-fények villogni kezdenek.

Használati utasítás: markold meg a bóját, a másik kezeddel rántsd meg a piros pöcköt, ennyi.

A repceföld és az adatbiztonság

Attack

Évtizedekkel ezelőtt kísértett az agyamban egy kép: dimbes-dombos sárga repceföld közepén zöld bokor, nyári napsütés, kék ég. Tudtam, hogy én ezt a beállítást láttam már valahol és nagyjából sejtettem is, hogy a Bakonyban. Autóval, gyalogosan jártam keresztül-kasul a Balaton-felvidéket éveken át, míg végül 2007-ben nagy boldogan megtaláltam a helyet és el is készítettem a felvételt. Abban az évben októberben indítottam az első blogomat, a kezdeti lelkesedésben posztot toltam a végre realizált fotóból is. Gondosan leméreteztem az eredeti képet 480 pixel szélességűre, hogy beférjen a blog.hu általam használt egyszerű sablonjába:

Decay

Nem voltam egészen kezdő a digitális fotózásban, az első kompakt kamera után már egy ultrazoomot használtam. A képfájlokat, mint aki látott már adatvesztést, meg mint akinek a merevlemeze sem túl nagy, gondosan kiírtam CD-re. Legalább kettőre. Képzelheted a CD-halmokat az asztalom környékén… Abban az évben nagyot zuhant a winchesterek ára, elhatároztam, hogy beruházok én is egy nagyobbacskába, aztán nem hetente sütök CD-t, hanem évente egyszer DVD-t (mert alapvetően azért nem akartam lemondani a biztonsági másolatokról). A végül megvásárolt típust alkatrészkereskedelemmel és PC tuningolással foglalkozó barátom ajánlotta. „Nagyon megbízható típus, három év cseregarancia van rá!” – dicsérte. Szkeptikusan megjegyeztem, hogy mit csináljon a három év garanciájával, ha telepakolom a vinyót a képeimmel, aztán elszáll. [CENSORED] az újat, azon nem lesznek rajta a képeim.

És pontosan ez történt.

2007. december 26-án, karácsony másnapján – ami ugye nekem a születésnapommal van súlyosbítva – a winchester fogta magát, megállt és többé soha nem indult el. Az évből hátralévő öt napban terveztem amúgy, hogy DVD-re írom az éves termést.

Sustain

Hogy ép ésszel kibírjam, megpróbáltam értelmet adni a történetnek. Mit akarhatott közölni velem a Jóisten ezzel? Nem veszett el minden képem. Ami még benne volt a fényképezőgépben, az utolsó nagy családi karácsonyi ebéd, amin még mindenki, tényleg mindenki ott volt, annak a képei megmaradtak. Kata és Béla esküvőjének a képei megvoltak hiánytalanul. Nyáron Parajdon a drága Pali bácsi, a székely ezermester, bizony büszke volt a tudományára, minden este, amikor csíki sör mellett megnéztük az aznapi fotóinkat, mindet kiírta CD-re. Akkor úgy gondoltam, feleslegesen, de tiszteletből ráhagytam a derék góbéra. Az Isten ujja volt, amikor legközelebb mentünk, harcsabajsza alatt mosolyogva levette nekem a polcról, megvoltak azok is. Ami visszavonhatatlanul elveszett, az az évtizedeken át keresett bakonyi repceföld képe. Megmaradt a blogba feltöltött 480 pixeles változat, illetve egy laborban, professzionális gépekkel készített 24x36 cm-es nagyítás papíron (az erdeti kép 480 képpontnál szélesebb változata erről lett visszaszkennelve). A képeimet pedig azóta legalább három merevlemezen őrzöm, fizikailag különböző helyeken. Ha valakit érdekel, mesélek erről is.

Release

Maradt tehát az évtizedeken át keresett Tökéletes Kép fájó hiánya. Nos, én azóta zarándok lettem. Évente többször felkeresem azt a mezőt és fényképezem rendületlenül. Akár kalászossal vetették be éppen, akár ugaron van vagy hó borítja. Azóta a harmadik fényképezőgépem van. És mit szóltok hozzá, idén végre újra repcével vettették be a földet. Azt már látom, hogy ugyanolyan soha nem lesz még egyszer, úgyhogy a missziónak soha nem lesz vége. Szeretnék például egy teljesen hófödte verziót, arra ugye most várni kell kicsit. Jó lenne egyszer úgy elkapni, hogy éppen dolgoznak rajta. Vagy egy állat bóklászik...

Jöjjenek a képek, készítés szerint időrendi sorrendben. Most kicsit nagyobbak, mint 480 pixel.

Ki rendelt almát?

Az eredeti kép felirata: "Who ordered the apple?", azaz ki rendelt almát, kérdi a pincér. Gyanútlanul feltettem a játékos kérdést a facebookon, aztán elég hamar meg is bántam. Nézzük hát sorban, ki is ül annál a képzeletbeli asztalnál. Lényeges információ: a rajzocska alkotója Marco De Angelis, olasz(!!!) grafikus, illusztrátor. 

Szemközt az asztalfőn Tell Vilmos. Aki olvasta Schillert, hallotta Rossini operáját vagy akár csak egyszer is játszott magyar kártyával, annak ismernie kell a legendát: 1307. november 18-án Uri kantonban a zsarnok Hermann Gessler (a Piros Felső) arra kényszerítette az íjász Tell Vilmost (a Makk Felsőt), hogy az a saját fia fejére helyezett almát nyilával átlője, mivel a svájci hős nem tisztelgett a zsarnok póznára tűzött kalapja előtt. Tell nyila 100 lépés távolságból kettéhasította az almát.

A bibliai kígyó, Ádám és Éva: ezt azért mindenki eltalálta. De hogy ne maradjatok kultúra nélkül, elmondom a sztorit ómagyarul: "Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës aduttȧ valá neki pȧrȧdicsumot hȧzoá. Ës mënd pȧrȧdicsumben valou gyimilcsëktűl mondá neki élnië. Hëon tilutoá űt igy fá gyimilcsétűl. Gye mondoá neki, mérët nüm ënëik : isȧ, ki napon ëmdöl az gyimilcstűl, hȧlálnek hȧláláȧl holsz. Hȧdlȧvá holtát terömtevé Istentűl, gye feledevé. Engedé ürdüng intetüinek, ës ëvék az tilvot gyimilcstűl. Ës az gyimilcsben hȧlálut evék." Ha szórakozni akartok, lehetnek Tutajos a berekből és Cicciolina is. De inkább ne akarjatok, ha lehet, mert rátok szabadítom az ürdüngöt. Dixi.

Sir Isaac Newton. Bár ő nagyon is valóságos figura, a kapcsolata az almához felturbózott mese. A közismert történet szerint Newton a fejére pottyanó alma hatására értette meg, hogy a földi tárgyakat és égitesteket mozgató erő ugyanaz. Egy kortárs író, William Stukeley írta ezt először Memoirs of Sir Isaac Newton's Life című művében, melyben visszaemlékezik, hogy mikor 1726. április 15-én Kensingtonban beszélgetett Newtonnal, a tudós elmesélte, hogyan jutott eszébe a gravitációelmélet. „Egy alma lehullása okozta, mikor elmélkedve ott ült. Miért esik az alma mindig a földre, tette fel a kérdést magának. Miért nem oldalra vagy felfelé esik, hanem mindig a föld középpontja felé?” Voltaire ugyanezt írja: „Sir Isaac Newton a kertjében sétált, ekkor szőtte első gondolatait a gravitációelméletről, mikor látta, hogy egy alma lehull a fáról.” Ezek a történetek alaposan kiszínezik Newton beszámolóját arról, hogy otthonában, Woolsthorpe Manorban az ablak mellett ült, és látta, hogy egy alma lehull a fáról. A jelenleg elfogadott feltételezés szerint a történetet Newton jóval később találta ki, hogy illusztrálja, hogy merített ötleteket a mindennapi életből. Megjegyezni kívánom, hogy a rajz erősen idealizálja Newton alakját, miszerint egy joviális bácsika lett volna; valójában egy undok, mogorva, kiállhatatlan, magának való pasas volt (a példaképem), nem is nősült meg soha.

Hófehérke és a gonosz mostoha (átugorva az asztalfőn nekünk háttal ülő Bill Gatest). Sajnos tisztázni kell, hogy Hófehérke mesebeli alakja volt az, akit mostohája többször próbált eltenni láb alól, mint Fidel Castrot a CIA. Az utolsó kísérlete, miszerint egy mérgezett almát kínál neki azonnali fogyasztásra (v.ö. érzékszervi vizsgálat) hozott látszólagos eredményt. Az alma egyik fele fehér volt, a másik fele piros. Hófehérke habozott elfogadni bármit is, de a királyné ekkor félbevágta az almát, és megette a fehér részt (ami nem volt mérgezett), a másikat pedig a lánynak adta. Hófehérke az első harapás után azonnal mély kábulatba esett. Mikor a törpék megtalálták, nem tudták feléleszteni, ezért azt hitték, meghalta magát és a kadávert egy üvegkoporsóba deponálták. A két női alak ábrázolása hűen követi a Disney-féle 1937-es Snow White and the Seven Dwarfs rajzfilmét, arc, ruházat, minden részlet olyan, mintha onnan léptek volna ki. Ez szinte világszabvánnyá vált, a még NÉBIH 2020-as kampányán is mind az élőszereplős, mint a karikatúra változatban is ezt követik.

A közelebbi asztalfőn Bill Gates (William Henry Gates III KBE). Azon kívül, hogy egyértelműen ő van megrajzolva és nem Steve Jobs, a laptopja éppen Windows95-öt bootol. Ha én lettem volna a rajzoló, sokkal inkább az Apple-vezér Jobsot ültettem volna az asztalhoz, ezt magyarázni sem vagyok hajlandó. A Beatlesnek vagy René Magritte-nak is több köze van az almához, mint Billnek. Kettőspont kötőjel zárójel nyitva, ez itt egy szomorú szmájli helye, ha élhetek ezzel a képzavarral. Bill (noha egy csődközeli helyzetben kisegítette Steve-et) nem rendelt almát.

És innentől lesz egyre nehezebb... A büdös banya balján a szőke szépség Aphrodité. Kicsit messzebbről kell kezdjem. Volt az a nagy buli az Olümposzon, Péleusz és Thetisz esküvője. Hogy jó szokása szeint Erisz ne keltsen viszályt (mert amúgy ahol megjelent, ez történt), egyszrűen nem hívták meg a lagziba. Ezen ő viszont annyira berágott, hogy felcímkézett egy aranyalmát, miszerint az a legszebbet illeti és azt begurította a mulatozók közé. Mindjárt hárman is ugrottak volna érte: Héra, Pallas Athéné és Aphrodité és persze rögtön kitört a paláver. Végül egy halandót, Pariszt választották döntőbírául, aki abben az időben épp pásztorkodással múlatta az idejét. A három istennő meztelenre vetkőzött (kizárólag az objektív döntés érdekében, persze), de nem feledkeztek meg a korrupcióról sem, ígértek ezt-azt a kanászgyereknek, aki persze a királyi szex mellett döntött: ez Aphrodité ajánlata volt, a legszebb földi nő szerelme az almáért cserébe. Petite malheur, a hölgy már férjnél volt, így aztán lett egy kis kofalárma a dologból, erre mindjárt visszatérünk.

A következő figura a görög mintás ruciban maga Parisz. Lehetne még egy pár görög mitológiai alak, de a rajzon mögé helyezett számszeríj (bár anakronizmus) ezt valószínűsíti, kedves Watson doktor. Aphrodité történetét ugye ott hagytuk abba, hogy a legjobb macát adta az almáért Parisznak, lett belőle hirig, a görögök felhorgadtak Trója ellen, láttad a Brad Pitt filmet, ugye. Az újszülött Akhilleuszt a jó édes anyja a Sztüx vizébe mártotta, hogy sebezhetetlenné tegye. Közben azonban a sarkánál fogva kellett tartania, amely száraz maradt, így ez lett Akhilleusz egyetlen sebezhető pontja, plusz, innen kapta a nevét az Achilles-ín. Parisz jól bánt a lőfegyverrel, erre sajnos a hős Akhilleusz csúnyán rá is faragott Trója ostrománál. Mert persze hol találta el Parisz? Pontosan ott.

A végére maradt a feketeleves, az a zöldruhás leprechaun kisklambó, na, hogy az ki a manó. A facebookon a legtöbb szavazatot az ifjabb Tell kapta (a sztorit lásd fent). Meghajlok a többség akarata előtt, bár igen erős különvéleményem van. A gyerek szerintem a gyerek a Jóságos fából. Tudom, ezt a jóságos fá...m se olvasta idehaza, pedig megjelent. Talán éppen ezért nem fogadta el senki az almafa meséjét. Azért én változatlanul fenntartom.

Nincs a képen Robin Hood, Csipkerózsika, Goethe, Jancsi és Juliska, a három grácia. Semmi többet nem tudok elmondani, kérem kapcsojja ki.

Mi minden voltam már

A kanadai Saga együttes roadja az „In Transit” turnén, 1982

Az első, eredeti Budapest Sportcsarnokot 1982. február 12-én adták át, két nap múlva pedig máris nagyszabású rock-koncertet rendeztek benne. Játszott a bajai Fórum (new wave, ska) együttes, a P. Mobil (miattuk váltottam jegyet én is) és az addig számomra teljesen ismeretlen kanadai Saga. Már ifjú koroman sem voltam nagy sportrajongó, életemben egyetlen futballmeccsen voltam (Megyeri út, Újpesti Dózsa-Göteborg 6:3), így egy hatalmas belterű csarnok számomra nagyon új élmény volt. Amikor H. Laci barátommal megérkeztünk, a Fórum már javában játszott. A csarnoknak a színpaddal átellenes végén léptünk be és az akkor nekünk óriási, félhomályos hodály, aminek a túlfelén egy nagyon távolinak tűnő színpadon apró emberkék zenéltek, villogtak a színes fények – nos, mindkettőnkből egy erős „hű”-t váltott ki. A Mobil hozta a legjobb formáját, nagyon rendben volt, aztán pedig (életem szerencséjére a Mobil után nem mentünk rögtön haza) jött a fekete ló, a Saga. Csak olyan közhelyeket tudok pufogtatni, hogy „ilyet én még nem láttam – hallottam”, meg hogy „meghatározó élmény volt”. Azóta is Saga rajongó vagyok, természetesen. Amiért az egészet elmeséltem, az viszont a hivatalos program után következett. Már elhangzott az utolsó akkord is, a zenekar elköszönt, kigyúltak a csarnok fényei, a küzdőtér javában ürült már, Lacival bávatagon nézelődtünk, amikor egyszer csak egy női hang bemondta, hogy akinek kedve és ideje van, ugyan maradjon már segíteni a hang- és fénytechnikát kamionokba pakolni. Lacival egymásra néztünk és körülbelül nulla egész öt tized másodperc alatt eldöntöttük, hogy mi bizony maradunk. Éjfél utánig hordtuk ki a hangládákat, állványokat-miket a parkolóban álló kamionokba. Hát így lettem én a kanadai Saga együttes roadja az „In Transit” turnén, 1982-ben.

Magyar vízum az egyik bandatag útleveléből.
Még a lemezborítóra is feltették.

Pincér a tiszti étkezdében, 1985

Dr. Agyas István igazi, becsületes nevét elfelejtettem, tán soha nem is tudtam. Agyas Pista jámbor jószág volt, ezt senki nem vitatta, csak olyan Forrest Gumpos. A fáma szerint még sorkatonaként beadta a TSZ-t (t.i. továbbszolgálatra, azaz hivatásosnak jelentkezett), így kilenc évig volt kemény váll-lapos honvéd, majd további hét esztendőig kemény váll-lapos őrvezető. Történetünk idején nyugdíj előtt állt két évvel, már egészen a törzszászlósságig vitte. (t.i. 1. a kemény váll-lap a hivatásos állomány privilégiuma volt. 2. amikor közülünk adta be valaki a TSZ-t, azonnal őrmesterré léptették elő – igaz, ez már 1984-85-ben volt. 3. azt a hivatásost, aki leérettségizett, tüstént alhadnaggyá léptették elő. A törzszászlós tehát már a Pistának adható legnagyobb rendfokozat volt.) Történt pedig, hogy valahova a Sándorfalva környéki pusztára voltunk kitelepülve, mert minek is mindig a kényelmes laktanyában lakni, meg hát mire való az a sok szép sátor, ha nem arra, hogy használjuk. Én, derék Svejk, akkor már a tiszti étkezde pincérévé küzdöttem fel magam, ez később a teljes katonai előmenetelemnek bizonyult. Vége volt már a kéthetes kihelyezésnek, péntek dél volt, az ebédet még parancs szerint a pusztában költöttük el, de mindenki az óráját leste, senkit nem érdekelt a gulyáságyúban készült moslék. Gyerünk vissza Szegedre, vár a kimaradás, eltávozás… A fiúk észvesztve bontották a sátrakat, dobálták teherautóra a felszerelést, így az étkezősátrat is. Dr. Agyas István azonban úgy döntött, hogy ami jár az jár, tehát ő bizony megebédel. És nem volt gyorsevő. Szép, komótosan evett. Minden falatot gondosan péppé őrölve a szájában. Rágás, rágás, nyelés. Öt nyelés után kortyintás a finom állott vízből (tiszteknek üveg, sorállománynak sárga műanyagkancsóból). Én pedig álltam mellette a csini fehér szakácskabátomban és lestem minden kívánságát. A fiúk viszont (eltávozás, hazamenés, dejótdugás...) elkezdték bontani az étkezősátrat. Agyas Pistát nem zavarta. Az ő mikrokozmosza a lepedővel leterített asztalig, a kajával megrakott tányérjáig és a hadtápkanaláig terjedt.

Evett.

Evett még akkor is, amikor az utolsó Csepel kikehegett a sándorfalvi pusztából, mi pedig ott maradtunk édes kettesben. Jancsó Miklósnak volt egy korszaka a hatvanas-hetvenes években, borzasztó hosszú snitteket fényképezett. Gyakorlatilag kihasználta az akkori kamerákba tölthető filmszalag teljes hosszát. Hát az a jelenet akkor, ott méltó lett volna Jancsó vásznára. A sivár, végtelen szik közepén egyetlen terített asztal, a fehér abrosz széle lobog a szélben. Az asztalnál ülve dr. Agyas István törzszászlós komótosan falatozik. A kopasz baka pincnök tétován toporog mellette. Néha udvariasan vizet kínál. Madarak jönnek, madarak mennek. „A szél fú, a zöld fű. A Föld kering, a Nap korong.” Amikor Agyas Pista befejezte az ebédet, meghajolva egészségére kívántam neki, ő pedig finoman elnyomva egy apró böffentést, így szólt:

- Megdicsérem a szakácsokat. Jó uborkát főztek.

A hadtáp részleg a Bakonyban, 1984-ben
Szakács, szakács,
én (üveggel), kantinos

Bill Gates testőre, 1995

1995 mozgalmas év volt a Microsoft vezére számára: akkor adták ki a korszakalkotó Windows’95 operációs rendszert. Ne tessék fütyülni, kérem, nincs túlzás, igenis jó volt: a nyilvánvaló és közismert hibái ellenére az újításai, mint például a Tálca vagy az ablakok grafikai elrendezése mind a mai napig élnek és szinte ipari szabvánnyá nőtték ki magukat. Nem részletezem, miért jött Gates abban az évben Magyarországra, de ha már itt járt, meghirdette középiskolásoknak a Verseny’95-öt, történetesen épp abban az iskolában, ahol én is tanítottam. (Trivia question: haszált-e valaha Bill Gates Pegazus Mailt Novell operációs rendszeren? Igen, láttam, tanú vagyok.) És ha már eljött hozzánk az iskolába, tartott egy igazi fórumot a gyerekeknek. Kicsit beszélt, aztán lehetett tőle szabadon kérdezni. Mint számítástechnika szakos tanár, szinte erkölcsi kötelességem volt jelen lenni, meg hát a show is érdekelt, de exponálni nem akartam magam, ezért meghúzódtam a nagyterem hátsó, sötét és félhomályos végében. Képzelj magad elé engem: százkilencven centivel és százhúsz kilóval, sportzakóban, tüsire vágott hajjal és frissen borotválva, összefont karral ácsorogni a terem végében… Két kolléganőm egyre feltűnőbben méregetett hátrapislogva, kilétüket fedje jótékony feledés. Végül elegendő bátorságot gyűjtöttek és odaóvakodtak hozzám, persze csak tisztes távolságba.

- Elnézést kérünk, ugye ön a testőr? – kérdezte egyikük ugrásra készen, a másikba kapaszkodva.

Fél lépést előre léptem az oszlop mellől, így már elegendő fény esett rám.

- Hülyék, én a kollégátok vagyok!

Bill Gates és Fodor Gábor oktatási miniszter
a Karinthy Frigyes Két Tannyelvű Gimnáziumban, 1995.
A kép az iskola honlapjáról

Ha eszembe jut, írok még, mert van mit bőven.

William Saroyan: A macska

Van macskád? kérdezte a görkorcsolyás kislány az embertől, aki cementet terített a járdán.

Van egy hatalmas kandúrom, felelte az ember, azt mondja, miaú.

A kislány elnézte a térdelő embert, aki fürgén dolgozott a kanállal, ahogy a lágy cementet si­mította. A kislány csodálatosnak találta az egész dolgot a nagy kandúrral, és az ember is remekül nyávogott. Elképzelte a macskát, amint ott térdel.

Miaú, mondta az ember, miaú, és pontosan úgy nyújtogatta a fejét, mint amikor a macska megereszt egy gyászos miákolást.

Egyáltalán nem tréfált. Ez volt a kedvence. A kislány is nagyon szerette a macskákat.

Az ember reggel nyolc óta dolgozott a járdán, és most fél tizenegy felé járhatott. Jó környék volt, az óceán mellett. Csinos házak, mind egyformák. A férfiak vékonypénzű hivatalnokok, a feleségük takaros háziasszony, bridzs-játékos meg rádióhallgató... A sarki ház rádióját hall­gatta egész reggel. Egy remek chicagói jazz-zenekar játszott, tréfás bemondóval. Nem értette tisztán a szavait, de a beszédmódja, meg a humoros hanglejtése erre utalt. A zene igazán kel­lemes volt reggel. Tudta, hogy a tenger sem lehet messze, érezte a friss illatát. Nagyon szerette a munkáját, "a Szolgálattól vagyok", a szomszéd államból, ahol a házak zsúfoltak és dohosak. Munkája általában a városban akadt, rengeteg zaj, jövés-menés, szmog, gázolajszag, rothadó dolgok, szegény emberek; maga a város, amit olyan jól ismert. Itt kint, a Sunseten mennyire más volt; mélyen lélegzett, beszívva a tenger és a friss gyep illatát.

Nem volt éppen fiatal, de mint afféle munkásembernek őszinte, egyszerű észjárása és jóindu­latú szíve volt, és megvolt benne a képesség, hogy fiatalosan fogadjon minden jót, ami az éle­tében adódik. A görkorcsolyás kislány érkezése és érdeklődése a macskája iránt nagyon bol­doggá tette.

És jó macska a macskád? kérdezte a kislány.

Néha jó, néha nagyon rossz, felelte az ember.

És mikor jó macska a macskád? faggatta a kislány.

Ha megfogja az egeret, válaszolta az ember.

És mikor rossz macska a macskád? kérdezte a kislány.

Ha nem fogja meg, mondta az ember, és melyet lélegzett. Boldognak és fiatalnak érezte ma­gát.

A kislány hosszasan elgondolkozott, tíz vagy tizenegy másodpercig, mialatt az ember új kér­désre várva rákezdte:

Miaú, miaú.

Hogy fogja meg a macska az egeret? kérdezte a kislány.

Nos, mondta az ember, a macska először figyel. Aztán az egér előbújik. Akkor a macska meg­ragadja az egeret, és volt egér, nincs egér.

Volt-nincs? kérdezte a kislány.

Volt-nincs, mondta az ember.

Volt-nincs! mondta a kislány.

Persze, mondta az ember, a macska megeszi az egeret.

Az fáj? kérdezte a kislány.

Azt hiszem, az egérnek minden bizonnyal, vélte az ember. De a macskának nem fáj. A macska szereti.

Miaú, tette hozzá.

Egy kisfiú érkezett görkorcsolyán, és megállt a kislány mellett.

Mit csinálsz? kérdezte az embertől.

Javítom a járdát, felelte az ember.

Van egy nagy macskája, mesélte a kislány a kisfiúnak, amelyik megfogja az egeret.

Hogy hívják? kérdezte a kisfiú.

Tigris, válaszolta az ember.

Miaú, mondta a kislány.

Helyes, mondta az ember, miaú.

Miaú, mondta a kisfiú.

Aztán a kislány és a kisfiú egy szó nélkül elkorcsolyáztak, miaúzva. A munka éppen elkészült. Az ember elsimított egy kis cementet és felállt, a tenger felé fordult, élvezve a tiszta szellőt. Betette a szerszámait egy vászontarisznyába, és elsétált egy háztömbnyit, hogy felszálljon a buszra, ami visszaviszi a városba. Mire a kislány és a kisfiú visszatértek, már elment.

Ott álltak, és nézték a szép munkát, amit az ember csinált. A járda rendes volt és tiszta, törött rész nélkül.

Ő csinálta, mondta a kislány, a macskás ember.

Még egészen lágy, mondta a kisfiú. Miaú.

Fölszedett egy kis gallyat a pázsitról, és belekarcolta a monogramját a friss cementbe. D.R. Mi a vezetékneved, Ella? kérdezte a kislánytól.

Hagen, válaszolta az.

A kisfiú még egy monogramot karcolt a cementbe. Az ő kezdőbetűi voltak az egyik sarkon, a kislányé a másikon. A fiúcska úgy gondolta, nagyon jó, hogy benne van a monogramja a lágy cementben, Ella Hagenével együtt. A cement hamarosan megköt, és a monogramjuk a járdá­ban marad örökre. Úgy gondolta, hogy ez csodálatos. Hamarosan felnő, befejezi a gimnáziu­mot és elutazik, talán New Yorkba, talán Európába, egy napon hazatér, sétál az utcán, és hirte­len megáll a sarkon, és ott látja a monogramját a cementben, D.R., David Romig, személye­sen. És E.H., Ella Hagen, a lány, akit szeretett.

Kedves ember volt, mondta a kislány.

Tudom, mondta a kisfiú.

Álldogáltak a görkorcsolyájukon, és nézték az új járdát.

A kisfiú megint karcolni kezdett, az új járda legközepébe.

Egy nagybetűt rajzolt. M, aztán a kislányhoz fordult.

Hogy írják azt, hogy miaú? kérdezte.

Miaú? válaszolta a kislány. Nem tudom. Ez egy szó?

Holtbiztos, mondta a kisfiú. Miaú, mondta, és megpróbálta kibetűzni. Nem ment.

Hogy írjam, kérdezte a kislánytól. Nem tudom kibetűzni és neked sem megy.

Elsimította az M-et az ujjaival, de ez nem nagyon sikerült, ezért új helyet keresett a járdán. Emlékezetébe idézte a macskás embert, mert ő kitűnően miákolt, és a kislány is tudta. Két szót karcolt be. A MACSKA, és azt mondta: miaú. A kislány is azt mondta, aztán elkorcsolyáz­tak.

Zoltai Péter fordítása