A Brázay-villa Arácson 1938-1948 között volt az iparmágnás Brázay Zoltán nyaralója. A könnyen megközelíthető, ugyanakkor a parkját övező magas kőkerítéssel a kíváncsi szemek elől jól elrejtett objektum az államosítás után három évtizedre exkluzív pártüdülő lett. A rendszerváltás utáni évtizedekben Csipkerózsika-álmot aludt: az állam vagyonaként gondosan őrzött – amúgy üres – épület lezárva, körülötte a hajdanvolt virágzó kertgazdaság felparcellázva, beépítve. Egykor országos hírű parkjának néhány fája dacol még az idővel, a szőlőtőkék helyén már csak az üdülőnek kötelező, egyszerű gyep.
Brázay Zoltán (1875 – 1951) gyermekkora óta ismerte és szerette a Balatont, évtizedeken át visszatérő vendég volt Füreden a család. Az 1919-es proletárdiktatúra hónapjait is a Huray-házban és a füredi szőlőkben vészelték át. 1938-ban fogott hozzá Balaton-parti otthona megteremtéséhez, az érdeklődők néhány év múlva már csodájára jártak a villájának és mintagazdaságának. A kései Bauhaus-stílusban épült villa víz- és villanyvezetékei, központifűtés-rendszere mind a legkorszerűbb tervek szerint készültek. Az építkezésnek és a modernizálásnak a község is hasznát látta: Brázay saját költségén építtette ki a Füredtől a birtokáig vezető másfél kilométeres utat, 1940-ben pedig a víz- és csatornahálózatot ugyancsak a vele kötött szerződés alapján vezették el Arácsig. 1941-ben a Balatoni Kurírban Tábori Kornél a legnagyobb elismerés szavaival mutatta be a villát: „ez a Balaton mai architektúrájának legszebb alkotása”. (Nevezetes balatoniak. Brázay Zoltán. Balatoni Kurír 1941. november 13.) Aligha túlzott: a húsz éve magára hagyott épület, elvadult kertje közepén, évtizedek hányattatásai után, pártüdülő korában hozzátoldott részei ellenére is imponáló építészeti alkotás maradt. „Főúri kastélynak is nevezhetnénk, ahogy ott áll hatalmasan és előkelően”, írta róla 1943-ban egy másik riporter, akit sajnos tévútra vezetett a lelkesedés. (Mozi Ujság, 1943. IX.8. – IX.14.) A Brázay-villa egyedülálló szépségének, hatásának éppen puritán egyszerűsége volt a titka, építtetőjének nem volt szüksége hatalmas bástyákra, cifra tornyokra és arany cirádákra; ez a ház egy huszadik századi polgár otthonának épült, igaz, az ország egyik első, gazdag polgáráénak. Eredeti környezete annakidején különleges aurát vont köré: nyugatról, a falu felől dús lombú fák takarták, északi oldalán fenyőfa-liget, ez alatt ötezer növényből összeállított sziklakert, a déli oldalon rózsalugasok és orchidea-különlegességeiről elhíresült üvegházak voltak. A déli homlokzaton végighúzódó erkélyről a Balatonra és Tihanyra nyílott a panoráma.
A szőlőültetvény sorai a tóig húzódtak; 1948-ig az egész partszakasz – vitorlás-kikötővel természetesen – a birtokhoz tartozott. Az Édenkert megteremtéséhez paradox módon a háború is hozzásegített. Máthé János, kora európai hírű kertésze Belgium 1940-es német lerohanása után hazakényszerült Magyarországra, s felesége szűkebb pátriájában, Balatonfüreden telepedett le. A kisujjában voltak a szakma fortélyai, és nagy ambícióval kereste a lehetőséget, hogy itthon is megmutathassa, mit tud. A minőségérzékéről híres Brázay pedig megengedhette magának, hogy főkertésze elképzeléseihez biztosítsa az anyagi fedezetet. (Máthé még a talajjavításhoz szerződtetett kubikusokat is maga választotta ki, és az átlagosnál magasabb munkabért is kiharcolta számukra.) Máthé János tervei alapján kialakították a vízelvezető- és öntözőrendszert, a talajjavítás eredményeként pedig az addig értéktelennek tartott, vizenyős tóparti területek is termővé váltak. „Ilyen sokirányú és sokhasznú gazdaság, amelyet a Brázay-birtokon kialakítottam, akkor még kevés volt hazánkban. Híre, különleges növényei és terményei eljutottak az ország sok helyére. A kertgazdaság – tájalakító hatása mellett – tulajdonosának is meghozta befektetett tőkéje hasznát”, összegzi önéletrajzi kötetében Máthé az eredményeket.(Máthé János: Egy világjáró kertjei. Mezőgazdasági Kiadó, 1987. 185. old.)
Nem tudjuk, ismerte-e Brázay Zoltán a francia felvilágosodás híres művét, Voltaire Candide-ját. Ismerhette, több nyelvet beszélő, művelt ember lévén; a füredi dolgozószobájához többezer kötetes könyvtár is hozzátartozott. Azt bizonyosan tudta, amit végső tanulságként a bölcs török fogalmaz meg a regényben: a jólét és a gazdagság megteremtéséhez nincs szükség hatalmas birtokra, a kerteket kell jól megművelni. Brázay 64 holdas kertgazdaságának 1941-ben két és fél millió pengő volt az éves bevétele, s ebből 210 ezer pengő a tiszta nyereség.
1943-ban filmet forgattak az arácsi villában. A Fény és árnyék rendezője, Tüdős Klára jelmez- és divattervezői sikerei után filmrendezőként is ki akarta próbálni magát. Férje, Zsindely Ferenc kereskedelmi és közlekedési miniszter lévén sem anyagi, sem más akadálya nem volt a kívánságnak. Nem lehet eldönteni, miért kölcsönözte Brázay a híres villát és a parkot „eredeti színhelyül” Tüdős Klárának. Szívességből, a két család régi keletű barátsága okán? Vagy hasznot is hajtott a dolog? (A filmgyártás már igen jó üzlet volt akkoriban.) Vagy egyszerűen nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy büszkeségét a filmművészet eszközeivel megörökítve is lássa? Fölvillannak a Balatoni sellők is, a carrarai márvány szökőkút, amely pár évig a Tagore sétányt ékesítette.
A díszkutat eredetileg ide készíttette Brázay
Néhány évig a Tagore sétányon volt látható
A főalak arca nem véletlenül ismerős
Segítek: Ingrid Bergman
Két kitűnő operatőr, Eiben István és Makay Árpád remekelt az – akkoriban még kevéssé megszokott – külső felvételekkel. A napfényes Balaton, a telihold varázsolta aranyhíd, a kihalt őszi sétányon hulló falevelek a lírai hatást, a képek érzelmi erejét erősítették; a viharos tóról készült drámai szépségű felvételek a szereplők életének tragikus fordulatát készítették elő.
1944 őszén a Brázay család elhagyta a villát, csak Máthéék maradtak a Mikes Kelemen utcában. Szolgálati lakásukat nekik is el kellett hagyniuk, a front közeledtével a part menti épületeket kiürítették. A melléképületek pincéibe költöztek le, akárcsak a Füredre internált francia hadifoglyok, akik korábban mezőgazdasági munkásként kerültek a kertészetbe. Amikor a nyilasok elrendelték a franciák összeszedését, ők is a pincékben – padláson húzták meg magukat. A bujkálókat Máthé Jánoson kívül Ránzay Ágostonné Adi néni segítette, jóllehet a rejtegetők fejére is statárium volt kihirdetve. Máthé a franciákat kereső csendőröknek azt mondta: megszöktek, rég nincsenek a birtokon. Állítását szerencsére nem ellenőrizték, a villában nem razziáztak, talán a távollévő házigazda, Brázay iránti tiszteletből.
Brázay Zoltán fia, Brázay László 1949-ben hagyta el Magyarországot, Argentínába, majd Brazíliába ment, ott élte le életét. 1993-ban járt itthon, a villát is megtekintette, de csak kívülről. „Brázay-villa? Ugyan! Ez a Grósz Károly nyaralója!” – küldték el a kapuból az őrök. Pedig akkor már a pártfőtitkár sem Füreden nyaralt.
2008. április 1-ig azt reméltük, hogy különleges érték rejtőzik a villa falai mögött. A művészetpártoló Brázay Zoltánt műgyűjtőként is elismerték. Tábori Kornél már említett cikke szerint hetvennél is több értékes festmény volt a birtokában; felsorolásukból úgy tűnik, főleg a 18-19. századi mesterek képeit vásárolta, kortárs, élő festő nem szerepel a listán. A füredi mester, Protiwinsky Ferenc 1934-ben tért haza Münchenből, ahol az európai hírű Akadémia növendékeként kezdte pályafutását, s ahol élete legnagyobb művészi sikereit aratta. Brázay Zoltán tőle nem képet vásárolt, hanem egy freskót rendelt az emeletre vezető lépcső fordulójának falára. Protiwinsky a reformkori Füredet elevenítette meg a freskón: a jellegzetes épületeket és a korabeli fürdőélet – korhű öltözetű – szereplőit.
A műgyűjtemény háború utáni sorsa ismeretlen, a freskóé 2008. április elseje óta ismert. Az exkluzív pártüdülővé átalakuló villa faláról eltüntetni parancsolták, mondván: „az úri Balatonfüred látványa zavarja az új tulajdonosokat”. Egészen eddig azt reméltük, hogy a freskó eltűnt ugyan, de nem veszett el, még előkerülhet. Az ötvenes években nemegyszer megtörtént, hogy a „24 óra alatt eltüntetendő!” műalkotásokat a jóérzésű és művelt szakemberek nem semmisítették meg, hanem fallal és vakolatréteggel eltakarták. Édesanyám Protiwinskyről szóló monográfiája írásakor Elek Miklóssal, a Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjével és Fazekas Gyöngyi restaurátorral bejutott a lezárt épületbe. A szakember a hajdani szemtanúk által megjelölt falrészen öt helyen megbontotta a tapétát; festmény nyomait sehol sem találta. Nekik akkor falbontásra nem szólt az engedélyük, de meggyőződésünk volt, hogy a freskó ott van, s egyszer előkerül. Olyan műalkotás tulajdonosává válhatna ezzel Füred, amilyen sehol másutt nem található a Balaton mellett.
Sajnos nem így alakult. 2008 április elsején, immár jóval erősebb kutatási felhatalmazással ismét bejutottunk az épületbe. A restaurátor és egy kőműves szakmai irányításával több falat megbontottunk, találtunk rég elfalazott ajtókat és kémény-kürtőket, de falfestménynek nyomát sem leltük. Protiwinsky Ferenc freskója tehát a jelek, pontosabban a jelek hiánya szerint, ötven évvel ezelőtt végleg elveszett. Talán ez volt a vég kezdete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése