Mire emlékszel a nagyapámról, kérdeztem egy csendes este anyámat. Mindketten felnőttek voltunk már, ő jócskán, én kevésbé. Elmélázott, aztán ezt válaszolta: két járkáló lábra. Totyogós kicsi gyerek voltam, a szoba közepén ültem a szőnyegen és a rojtokat próbáltam egyenesbe húzkodni. De mindig jött két nadrágos férfiláb és újra összekócolta őket. Kényszerítem az emlékezetemet, hogy az arcára emlékezzek, de nem tudok felnézni, csak a lábakat látom magam előtt.
Nagyapámnak három gyereke volt. Ez az akkori törvények szerint a „frontszolgálatra nem vezényelhető” minősítést jelentett számára. 1944 volt, már közeledett a front, akinek volt szeme és füle, az tudhatta, hogy a háborút elvesztettük. Ha viszont nem viszik őt a frontra, akkor jó eséllyel túlélheti a világégést. Csakhogy 1944. március 19-én jött a Margarethe hadművelet, azaz a német megszállás, ami után a hármat négyre emelték, nagyapám pedig két héten belül megkapta az azonnali behívóját.
És akkor embert is fogsz ölni, kérdezte tőle nagyanyám, végtelenül gyakorlatias, erős asszony. Ha túl akarom élni, megtörténhet, felelte lehajtott fejjel nagyapám. Akkor látták egymást utoljára. Nagyanyám soha nem tudta meg, mi történt az imádva szeretett férjével. Ő volt az első a családban, akit nem koporsós vagy urnás temetéssel búcsúztattunk, hanem az 1992-ben már idehaza is elérhető szórással. Ha nem lehetek a férjem mellett, nem akarok sehol se lenni, rendelkezett az őrá jellemző határozottsággal. 1944-től haláláig várta haza a férjét, soha nem fogadta el, hogy meghalt. Anyám mindenhova azt diktálta be az „apa foglalkozása” rovatba, hogy „hadifogoly”. 1952-ben aztán, az egyetemi felvételi lapjára már nem lehetett többé ezt írni. Kis Jutkám, én ezt már nem írhatom le, szabadkozott az osztályfőnöke. Rákosi Mátyás nem sokkal előtte büszkélkedett vele, hogy minden hadifoglyot hazahoztam (ő maga, sic). Pedig, ha a Vujity Tvrtko által megtalált és a családjának visszaadott Toma András bácsi történetére gondolunk, nagyanyámnak akár igaza is lehetett volna. Él még a férje és hazajön hozzá.
Nem jött soha.
1944 nyaráig még érkezett egy-két tábori posta, aztán egy idő után semmi. Annyit lehetett tudni, hogy az erdélyi hadműveletekhez vezényelték. Nagyanyám kétszer is kerestette. A felszabadulás előtt a következő választ kapta: semmit nem tudunk róla, az egysége megsemmisült. De a maga férje hazaáruló, mert biztosan harc nélkül megadta magát az oroszoknak. 1945 április 4. után ismét próbálkozott a Vöröskeresztnél, akkor így válaszoltak neki: semmit nem tudunk róla, az egysége megsemmisült. De a maga férje hazaáruló, mert az utolsó töltényig harcolt a szovjetek ellen. Az én nagyapám tehát rendszersemlegesen hazaárulónak bizonyult.
Akár véget is érhetne itt a történet, de nem, még folytatódik. Magyarország rendszert váltott, nem sokkal utána felbomlott a Szovjetunió, a nyugatnémet Scorpions együttes a „Wind of Change”-et énekelte Moszkvában a Vörös téren, Oroszország pedig az enyhülés jegyében több konténernyi, addig szigorúan őrzött iratanyagot adott át Magyarországnak: a második világháborús hadifoglyokkal kapcsolatos nyilvántartásokat. Irdatlan mennyiségű, szinte kezelhetetlen dokumentumhegyet. Nem volt egységes formátum, a magyar neveket hol latin, hol cirill betűkkel jegyezték le, bármiféle átírási szabályok nélkül – ahogy az írnok éppen hallotta. A KFKI fiatal adatbányász csapata szakmai kihívásból ingyen vállalta a feldolgozást. Amikor végeztek, az egészet elérhetővé és kereshetővé tették az interneten. Az újságok meg a televízió persze beszámolt a történetről. Munkából értem haza, anyám fogadott a hírrel és kérte, hogy nézzük már meg nagyapámat. Beindítottam a számítógépet, még a modemes-telefonos korszak volt, de az nem volt itthon akadály, ciripelés, kapcsolódás, két kattintás a böngésző, öt másodperc a cím beírása, név, enter… És ott volt. Karkovány László, az én hazaáruló nagyapám, hadifogságban meghalt 1944. december 27-én, Mordvinföldön, „pneumónia és disztrófia”, temető, parcella, sírhely száma. Édesanyám mögöttem állt, nagy lett a csend, hátrafordultam hozzá. Némán sírt, csak a könnyei potyogtak a vállamra.
. . .
És nem, nem tudom megállni, hogy legvégül ne tegyem fel a kérdést a Nyájas Olvasónak, tegye a szívére a kezét: tudja Ön, hogy hol van Mordvinföld, ahol az én nagyapámnak meg kellett halnia a magyar haza védelmében, hátrahagyva a feleségét és három gyerekét?
Pedig a mordvinok nyelvrokonaink.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése