A professzort mozgásba hozta a rutin. Könyvespolcáról leemelte Hegel esztétikájának 1868-as gót betűs würzburgi kiadását, fülére helyezte a fejhallgatót, a lemezjátszón Wagner Parsifalja forgott, a fotel kényelmes volt, fellapozta a könyvet a Klasszikus művészeti forma eszménye című fejezetnél. Szellemi életet élt, pontosabb, ha azt mondjuk, habzsolta az ingereket, melyek mozgásba hozzák az idegpályákat, megindítják az agymunkát, mert ez volt számára az egyetlen igazi mulatság, az agysejtek e hacacáréja, mert ki merné, ugye, kétségbe vonni, hogy a tudás gyarapítása egy vidám mulatság, színes forgatag, melyben minden pillanat új és új árnyalatot libbent az ember elé, amolyan szellemi busójárás, farsang, egyszóval mindaz, ami már elég a boldogsághoz, vagyis maga a boldogság. Ezt igyekezett átplántálni növendékeibe is. Az ember legyen felfedező, csodálkozzék rá a világra gyermeki naivitással, dobja sutba az előregyártott ítéleteket, szabaduljon meg gúzsbakötő elfogultságaitól, fürdőzzék meg a gondolatok napfényében, és ha nem is fogja megtalálni a C-vitamint, miként Szent-Györgyi Albert, sok örömmel kárpótolja majd ez az újfajta látás. Mennyi gazdag pillanattal lepte meg magát már életében. Akkor is, amikor első fia megszületett. A szülőszoba előtti folyosó feszültsége idegeiben vibrált, egész valóját megrendítette az új élet születésének gondolata. Rácsodálkozott. Sejtek, spermák, az egyikből tulipán, a másikból kis ló, kis kutya, kis egér, és a sok közül egyből csecsemő. Milyen tökéletes rend! Az élet végzi a dolgát. Él. A maga törvényei szerint. Sasszézott a folyosó kockakövein. Fekete-fehér, fekete-fehér. Rácsodálkozott. Micsoda rend! Cél nélkül, mert, ugye, mi célja lehet annak, hogy fekete-fehér, fekete-fehér. Csakis a rend. A rend nem is cél, inkább ízlés dolga. És jött az orvos széles, amolyan fülig száj derűvel. Gratulálok, tanár úr, gratulálok. Nyugodjék meg, mindketten egészségesek, a gyerek ugyan jelentéktelen fityma rendellenességgel született, de az orvostudomány mai állása, gyakorlata alapján elhanyagolható. Rácsodálkozott. Úgy érthetem a szavait, doktor úr, hogy fiam született? De már nem is volt szüksége az igenlő válaszra, felismerés felismerést követett. Hát persze, hogy fiú, ebben sincs cél, csak rend van, ami., ugye, ízlés dolga, és őhozzá bizony a fiú illik, ezt már kilenc hónappal ezelőtt eldöntötte. És a természet tudja a dolgát. Hegelt is előítéletek nélkül olvasta, csak a szövegre, a logikára figyelt, még a marxizmust is félretette e néhány oldal kedvéért, ez ment a legnehezebben, mert az a hosszú évek során úgy beleépült a szemléletébe, a látásába, gondolatainak logikájába, mint a feltételes reflex az ember idegrendszerébe. Olvasta a szöveget. Rácsodálkozott. Agyának tűzoltóberendezése, mely, ugye, a marxizmus szabványa alapján működött, megszólaltatta a szirénát. egyik-másik gondolatnál, de a professzor úgy tett, mintha nem hallotta volna. Előbb rácsodálkozunk! Piromániás szenvedéllyel élvezte a gondolatok tüzét. Elméjét nyaldosták már a lángok. No, elég a rácsodálkozás! Most oltunk. Szabadjára engedte szirénázó szellemi apparátusának reflexeit. Jegyzeteket is készített. Tolla alatt a papíron új gondolatokkal gazdagodott másnapi előadásának vázlata. Legalább a téziseimet leírom – határozta el. Hiába, az ember – még ha professzor is – nem gyöpösödhet be, amit tavaly elmondott Hegeltől, ugyanazt, ugyanúgy az idén már nem lehet, mert akkor mi van a kutatással, az új eredményekkel, mert, ugye, a tudomány is töretlenül fejlődik. Ami igaz ma, nem igaz holnap, talán még holnapután se! Nagy gond, nagy felelősség, nagy teher ez a tudomány vállán. Erre is rácsodálkozott.
Családja a lakás egyéb, számos zugában eközben a maga életét élte. Felesége mosott, közben vacsorát készített – hihetetlen mennyiséget volt képes az asztalról elpusztítani a két kamasz fiú –, időközben ugyanis még egy fia született a professzornak, s immár az is kamasszá serdült. A gyerekek vacsora után még televíziót néztek, bekészítették táskájukba a másnapra szükséges könyveket, füzeteket, aztán nyugovóra tértek anyjukkal együtt. A professzor szobájából még kiszűrődött az asztali lámpa fénye, amikor meglepte őket az álom. Lemezt cserélt. Wagner, újra Wagner. És tovább. Hegel. Mert nemcsak rácsodálkozni tudott, belefeledkezni is. Alámerült a gondolatok mélyvizébe. Alámerülni, belefeledkezni, ez a helyes sorrend. Életének legboldogabb pillanatait köszönhette e képességének. A sok fenékhizlaló szellemi munka után délutánonként sétára indult. Találomra rótta az utcákat, a friss levegőn felpezsdült az agymunka. Alámerült, belefeledkezett. Legértékesebb ideái ilyenkor születtek meg, agysejtjeinek felszabadult randalírozásából. Érzékszerveinek kapuit bezárta, s odabent farsangolt az élet. Vagyis, egy újabb fázis. Alámerülni, belefeledkezni, lelki farsang! Egy tanítványa pillantotta meg őt az utca túloldaláról. Habozott, mitévő legyen? Az eső zuhog, ő már így is bőrig ázott, de hát ez mégiscsak a professzor, és ilyen alkalom talán soha többé, még tétovázott. A professzor göndörkés haja hátrasimult, jobb kezét tenyerével a homlokára szorította, felszegett fejjel, mackósan, kiszámított komótossággal rakta egymás elé combtól elvékonyodó lábait. Bal, jobb, aztán ismét bal, jobb, lépegetett. A lelkes tanítvány döntött. Hatalmas ugrásokkal gyűrte le a zápor víztócsáit, az utolsón is átgázolt, s viruló arccal köszöntötte. Jó napot, professzor úr! Milyen szerencse, hogy éppen erre tetszett, mert már régóta szerettem volna, ugyanis arról van szó, hogy én már tavaly, amikor a szemináriumon ... A professzor tanítványára nézett. Egy mosoly az egész arc. Üdvözlöm! Üdvözlöm! Aztán, mintha rácsodálkozott volna, feltekintett az égre. Esik. Nem? – mondta tétován, s még mindig ott tartotta a mosoly vonásait az arcán. Újabb Wagnert tett a lemezjátszóra és tovább Hegel. Aztán ismét az alámerülés. Pillanatokra bukott csak föl a külvilágra. Aztán újra vissza, belefeledkezett. Aztán újra fölbukott. A jegyzetlapok beterítették az íróasztalt. Felállt, a fejhallgatót a fotel karfájára akasztotta, kezével végigsimította göndörkés haját, felesége szobájába ment. Az asszony mély alvásból riadt, abból a mélyből, amelyik olyan mély, hogy abban nem is álmodik az ember, pár pillanatra szükség volt, amíg magához tért.
Szívem, még nem vacsoráztam! – mondta a professzor, áradt belőle a derű. – Fél kettő van! – ásított az asszony neheztelve. – Tényleg? Rácsodálkozott. – Akkor aludj, szívem, majd megoldom! A konyhába ment. Kinyitotta a fridzsidert, májkrémkonzervet keresett, azt szerette, mert azt, ugye, ő is meg tudja oldani, csak fel kell nyitni, rákenni a kenyérre és enni. Ment, mint a karikacsapás. Az asztalhoz ült. Útjában volt a tányér kocsonya. Arrébb tette, a villát is, a levágott nagykaréj kenyeret is. A papírt elolvasta. „Kedveském, edd meg a kocsonyát, de vigyázz, a kövér húst inkább hagyd meg, nehogy elrontsd a gyomrod! Jó étvágyat!” A papírt is arrébb tette. Vastagon kente a májkrémet a kenyérre. Tudom, elfoglalt, gondolt a feleségére, de azért vacsorát adhatna. Falatozott. Mindig csak ez a májkrém. Jó, jó, de azért ezt is meg lehet unni. Aztán megint a mélyvíz, Hegel. Mert az életben mindennek megvan a rendje és főleg az értéke, kérem. Az értéke. Nem a használati! A nembeli! Mindennek. Születéstől a halálig. A szülői háznak, a szülővárosnak, az ifjúkornak, az elolvasott könyveknek, az el nem csókolt csókoknak, meg az elcsókoltaknak, még annak is, hogy annak idején a professzor, amikor még nem volt professzor, hanem levente volt, igen, ott, az alföldi szülővárosban, levente volt, és mert ő volt a legnagyobb növésű osztálytársai között, afféle vezető levente lett. Fapuskával a hátukon meneteltek ki a városszéli elhagyott majorba, ahol két hétig bográcsban főztek, nem mosakodtak, csak a jobbra át, balra át, meg a levente nem pofázik. És amikor a leventeoktatónak dolga akadt a városban – talán valami szépasszony körül –, a professzorra, aki természetesen akkor még nem volt professzor, bízta a lelkes diákcsapatot. Esténként az országútra álltak a fapuskával, mert a levente őrt áll, a rend az rend, ha van oktató, ha nincs. Motorkerékpár-hang berregett az alföldi éjszakába, messziről látszott a kivilágított fénypont. De hisz az elsötétítés kötelező! – háborgott a levente-öntudat. Fapuska fel, ki az útra! Állítsd le, állítsd le! – biztatták a többiek. Fékcsikorgás, ujjongott a diáksereg. Tóni, mert így hívták az idő tájt a professzort, a fapuskát rájuk szegezte. Az egyik német katona, aki hátul ült, eltorzult arccal rohant felé, oldalához kapva géppisztolyát. Tóni megelőzte. – Elsötétítés van. Kapcsolják le a lámpát! – Ennyit a háromnyelvű városban mindenki tudott németül. A német meggondolta magát. – Barom – mondta, s legyintett. Visszaült a motorra, s berregtek tovább az alföldi rónán. Hogy ennek az apró emléknek mennyi az értéke, csak sokkal később tudta meg a professzor, harminchárom év múlva. Egy kongresszusra utazott a baráti országba. Filozófiai kongresszusra. És a filozófus foglalkozzon a filozófiával, ne mással.
Ahogy kilépett a baráti ország repülőterén a Tu-104-esből, derűvel gondolt az elkövetkező napokra, itt nem zökkentheti őt ki senki, meg nem akadályozhatja, hogy alámerüljön, belefeledkezzen, aztán a lelki farsang.
– Tóni! Tónikám! Aranyapám! Arany egy komám! Micsoda öröm, hogy látlak, ennyi év után! S a régi ismerős, aki ez idő tájt a baráti ország fővárosában a magyar kulturális ügyek megbízottja volt, máris nekilendült, hogy kisajátítsa magának régi cimboráját, a professzort. Szállóba sem engedte, egy teljes szobát bocsátott rendelkezésére saját lakásában. Éjjelbe menő beszélgetések következtek, felelevenítették a hajdani időket, a diákcsínyeket, az örökké boldog kamaszkort a szülővárosban. A professzor még a kötelező előadásokra is csak úgy tudott elszökni barátjától, hiába, harminc éve nem látták egymást, sok megbeszélni való akadt. Egyik délután – közvetlenül a hazautazás előtt – mint villám csapott le a felismerés. – Tónikám! Tudod te azt, hogy bekerültünk az ukrán, az örmény, meg a nagyorosz irodalmi enciklopédiába? A professzor udvarias nyelvhasználatnak vélte a többesszámot, meglepve nem volt, hiszen az utóbbi években nemzetközi tekintélyre is szert tett munkáival, megelégedett derűvel tekintett társára, aki már hozta is bizonyságul az említett köteteket. A professzor olvasni kezdte a bejelölt címszót, akkor aztán rácsodálkozott, a saját nevét kereste a szövegben, de csak régi osztálytársáét találta meg. Értetlenül tekintett fel. – A regényem, Tónikám! – segítette a felismeréshez a professzort a másik. Te nem olvastad a regényemet? Hát az nem lehet igaz! Tónikám! És már szaladt is a szomszéd szobába, ahonnan egy vaskos kötettel állított vissza, gondosan és méltóságteljesen dedikálta a könyvet, úgy nyújtotta át a professzornak, szűnni nem akaró zavarában, megnézte a könyv kiadási dátumát, tizenöt éve jelent meg, és ő nem olvasta. Hát ez szégyen – gondolta magában. Újra fellapozta az enciklopédiát, sebtében fordította a szöveget. A legjobb magyar partizánregény – ennél a mondatnál megállt. Még mindig nem értette, miként került ő ebbe. Este a záróbanketten is ezen törte a fejét, aztán másnap reggel az indulás pillanatában el is feledkezett az egészről.
Hazafelé, a repülőgépen jutott csak eszébe a könyv, előhalászta kézitáskájából. Megdobbant a szíve, mikor az első fejezet címében saját nevével találkozott: Tóni, a vezérünk! Falta szöveget. A történet az alföldi városban játszódott. Leventének hurcolt fiatalok, megfogadván, hogy nem lesznek a fasiszták szekértolói, kijátszva oktatójuk éberségét, partizánosztagot alakítanak. Veszélyes kalandok kerekednek kétszázötven oldalon keresztül, és mindenütt Tóni a vezér. Akkor is, amikor a kis csapat feltartóztat és megsemmisít egy német felderítő egységet. A professzor rácsodálkozott, szégyenteljes zavarában még mosolyogni sem volt kedve, aztán gondolatai a filozófiába hatoltak, a könyv ölébe hullott, de ezt már nem érzékelte, mert, kérem, az életben mindennek megvan a maga értéke, csak meg kell tanulni alámerülni, belefeledkezni, aztán a lelki farsang!
Az ötödik Wagner-lemezt újabb Wagner követte, de, már csak. amúgy rutinból, Hegel a könyvespolcra került, vissza a több nagy szellem közé. Hajnalodott. A jegyzetlapok is elpihentek. A professzor elnyújtózott a fotelban, feje hátrabicsaklott. Horkolt. Nem sípolva, nem dorombolva, de még csak nem is pöfékelve, hanem, ahogy nagy szellemekhez illik, amúgy oroszlán módra.
- a szerző engedélyével -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése